A vasárnap igéje

SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 10. VASÁRNAP – 2Móz 19,1–6(7)

Igénknek több komoly aktualitása is van. Az időnként fellángoló, máskor takaréklángon tartott, több mint fél évszázada dúló közel-keleti konfliktus újra aktív szakaszba lépett. Vannak, akik diplomáciai okból óvakodnak attól, hogy háborúról beszéljenek, de a közvetlenül érintettek bizonyosan háborúként élik át a napi eseményeket. A háború mögött pedig – nem is burkoltan – vallási érvek állnak. Az Ószövetség hosszú időre szétszóratott, de hatvan éve újra saját földjén és államában élő népe küzd már évszázadok óta az itt – tehát szintén ősei földjén – élő, ráadásul magát ugyanúgy Ábrahámtól eredeztető néppel. A konfliktus rendezéséért pedig a világnak az a része tehetne a legtöbbet, amely – bevallottan, vagy sem – a harmadik érintett vallásnak, a kereszténységnek az örököse.

Ma ünnepeljük államiságunkat s vele együtt azt is, hogy a laza törzsi szövetségből – Szent István felismerése nyomán – nemzetet formáló kohéziós erő, a kereszténység lett. Itt is beszélhetünk szövetségről és a szövetség erőteljes vallási karakteréről. Gyakran használt szókapcsolataink – Mária országa, magyarok Istene – jelzik, hogy nálunk is talál muníciót az, aki az ősi juss, Isten előtti különleges státuszunk, nemzeti elsőbbségünk mellett tör lándzsát. Ráadásul a harci helyzetet visszaigazolni látszanak a szomszédainknál élő magyarokat ért atrocitások és az azokat követő ingerült diplomáciai szóváltások.

Beszélnünk kell egy harmadik aktualitásról is. Mi a köze hitünknek, Krisztus népének az első szövetséghez és az első szövetség népéhez? Az Újszövetség, új Izrael kifejezések csakúgy, mint a mai evangélium, amelyben Jézus Izrael elszalasztott lehetőségéről beszél (Lk 19,41–48 ), mind azt sugallják, hogy Isten leszámolt az első szövetséggel, és szakított az eredeti Izraellel. Ám ha keresztényként a régi, megszokott módon – a kizárólagosság, a kivételesség igényével – viszonyulunk a magunk kiválasztottságához, vallási öntudatához, nem tápláljuk-e tovább a régi konfliktusok tüzét, és nem hintjük-e el újak magját?

Törvényszerű-e, hogy – személyes és közösségi szinten egyaránt – csak ott van esély tartósan a békés egymás mellett élésre, ahol a vallás ereje csökken? (Elég csak arra gondolni, hogy vegyes házasságok esetén a két család közt adódó felekezeti feszültség általában úgy jut nyugvópontra, hogy az ifjú pár előbb-utóbb szakít a vallásos élettel.) Nem lehet, hogy Jézus kivételessége és különlegessége éppen abban rejlik, ahogyan a kivételesség kérdéséhez viszonyul?

Igénkben egymás mellett szólal meg az Ószövetség két alapmotívuma, a szabadítás és a szövetség. Az előbbi Isten szuverén, egyoldalú döntése és cselekedete. Az utóbbi – természetéből eredően – viszonosságon alapul; kölcsönös elköteleződés akkor is, ha nem beszélhetünk egyenrangú felekről. A kijelölt igeszakasz alapján azt gondolhatnánk, hogy a szabadítás csupán a szövetség előzménye, amely megteremti a szövetségkötés feltételeit – megmutatva Isten hatalmát és a kiválasztás tényét –, de lényegében érvényét veszti, amint a szövetség új viszonya életbe lép. Ám ha végigtekintünk Isten és népe ószövetségi drámáján, kitűnik, hogy ha Isten csupán a szövetség jegyében viszonyult volna Izraelhez, a választott nép nagyon hamar eltűnt volna az ókori Kelet süllyesztőjében. A szabadító, könyörülő, a hűtlen Izraelhez is ragaszkodó Isten képe – különösen a prófétai hagyományban – végig az Ószövetség egyik fő (ha nem döntő) motívuma marad.

Jézus nyilvánvalóan ebben a motívumban látja a maga mondanivalójának és sorsának lényegét. Amikor a vámszedők és paráznák után megy, azokat szólítja meg, akik életformájuk révén kizárták magukat az Istennel való szövetség szférájából, de éppen ennek következtében különösen fogékonyak a könyörülő, szabadító Isten hívására. Ez a hívás mindenkinek szól, de – ahogy a szőlőmunkások példázata tanúsítja (Mt 20,1–16 ) – a régóta munkálkodók, a magukat a szövetség fő letéteményesének gondolók megbotránkoznak a szövetség határait átlépő, azt meghaladó mértékben ajándékozó Isten jóságán. A példázat világossá teszi: Jézus műve keresztülhúzza mindazok számítását, akik így vagy úgy pozícióban, privilegizált helyzetben érzik magukat Isten színe előtt – kétségtelenül azokét is, akik épp a maguk keresztény voltát tekintik privilégiumnak.

Az új szövetség, ha jól megnézzük, nem is szövetség. A nagycsütörtöki vacsorán Jézus nem szab feltételeket, nem kér választ; a tanítványok jobbára nem is értik, mit cselekszik. A vacsora Isten egyoldalú elköteleződését, Jézus teljes önátadását jeleníti meg; azt, amiről a csütörtökre következő nap eseményei vallanak – azóta is.

Jézus nem igazságot tenni, hanem az igazságot cselekedni jött, és ezt várja övéitől is.

Cserháti Sándor (ifj.)