Evangélikusok

A Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetsége (MEOSZ) megalakulásának huszonötödik évfordulója alkalmából az Ember az emberért kitüntetés arany fokozatát adományozta dr. Gadó Pálnak, a szövetség alelnökének a mozgáskorlátozott emberek mozgalmának létrehozásában való részvételéért, valamint több évtizeden keresztül végzett lelkiismeretes, önfeláldozó társadalmi tevékenysége elismeréséül. A kitüntetést a közelmúltban, az esélyegyenlőségi napon a Millenáris parkban vehette át Pali bácsi, akit éppen munka közben – egy, a műemlékek akadálymentesítésével foglalkozó konferencia szünetében – kértem interjúra.

– Huszonöt év távlatából, a MEOSZ megalakulása óta eltelt időre visszatekintve hogyan változott meg a mozgássérültek helyzete? Érezhető, tapasztalható-e az emberek befogadó, támogató, segítő magatartása a sérült emberek irányában? „Felnőtté vált-e” már a magyar társadalom?

– Óriási változások mentek végbe hazánkban és az egyházban is ez alatt a negyed század alatt. A nyolcvanas évekig például még kizárt volt a mozgássérült emberek országos szintű „szervezkedése”. 1981-ben nyílt mód először hivatalosan szövetség létrehozására. A legfontosabbnak a tudati szinten történő változásokat tartom, nevezetesen hogy kezdték elismerni a sérült személyek emberi jogait. A mozgalom által elért egyik legfontosabb eredményt abban látom, hogy a korábban jellemző leereszkedő, jótékony megközelítést felváltotta az a felfogás, hogy a sérült embereknek jogaik vannak, s hogy semmilyen döntést ne hozzanak, semmit ne határozzanak el róluk – nélkülük. Természetesen ez igaz az egyházi részvétellel, a hitélettel kapcsolatban is. Ezen elvek elismeréseként immár Magyarországon is megszületett az esélyegyenlőségi törvény. A MEOSZ tehát ebben a szellemben védi a hozzá tartozó emberek érdekeit. Az Egyházak Világtanácsának hararei nagygyűlése is elfogadta ezt az elvet 1998-ban. A korszerű nemzetközi szemléletnek megfelelően elismerve, hogy a fogyatékos emberek életének, minden problémájának legjobb szakértője maga a sérült ember, útjára indította, majd szervezetébe építette az „ökumenikus fogyatékossági érdekvédők hálózatát”, az EDAN-t. A világgyűlést követően evangélikus egyházunk küldöttjeként éveken keresztül aktív munkatársa voltam ennek a testületnek.

– A média időnként hírt ad akadálymentesítési projektekről, legutóbb például a budapesti Nagykörút villamosmegállóinak az átépítéséről. Ám egy mondás szerint az igazi akadálymentesítést az emberi fejekben kell elvégezni. Egyetért-e ezzel Pali bácsi?

– Valóban, ez így van. Örvendetes az előrehaladás, de még korántsem vagyunk a végcélnál. Nagyon sok változásnak kell még megtörténnie. A fogyatékos emberek kiszabadultak a zárt közösségekből, nem „láthatatlanok” már; ott vannak, ott lehetnek az utcán, a színházakban, a járműveken, a hivatalokban, a templomokban – ez jó. Újsághírek szólnak arról, hogy mérnökök úgy terveznek épületeket, járműveket és így tovább, hogy azok a sérült személyek szükségleteinek is megfeleljenek. De hangsúlyozom: ez nem valamiféle „jóindulat” eredménye kellene, hogy legyen, hanem törvényes kötelezettség. A mi esetünkben nem elsősorban állami, hanem isteni törvények adta kötelezettség.

– Vajon lendített-e az ügyön anyagi vagy egyéb téren az európai uniós tagságunk?

– Sajnos nem annyira, mint sokan gondolnák, mert az egészségügyi és a szociális területek az unión belül az egyes tagállamok saját hatáskörébe tartoznak. Tehát ilyenfajta szociálpolitikai támogatást nem kapunk, az EU nem szól bele a tagállamok e téren meghozandó döntéseibe, de példát mutatnak, és hozzánk is elérkeznek a különböző európai uniós ajánlások. Amit mégis bizalommal várunk, az egy, a sérült emberek jogairól szóló ENSZ-konvenció, mert a konvenció a legmagasabb szintű, leginkább kötelező érvényű nemzetközi egyezmény.

– Van-e az egyházaknak valamilyen adósságuk a mozgáskorlátozott, sérült emberekkel szemben? Egy kerekes székes ember számára sok helyütt egyszerűen megközelíthetetlenek a templomok, a lelkészi hivatalok, az egyházi intézmények…

– Jelentős adósságok vannak, de a jóról is szólni kell: az Evangélikus Hittudományi Egyetem példamutatóan gondoskodott a bejárhatóságról, amiért azután díjazásban is részesült. Viszont gyakran elhangzik az az érvelés, hogy „a mi gyülekezetünkben nincsen vak, siket, kerekes székes, ezért nincs is szükség arra, hogy súlyos pénzeket fordítsunk átépítésre”… Igen ám, de ezzel a szemlélettel nem is lesznek, nem lehetnek ilyen tagjai egy gyülekezetnek! A sérült ember számára a „csak egy lépcső” is lépcső – és pont annyit jelent, hogy kizárva marad. Ennél is tovább mennék: nemcsak az lenne a „feladat”, hogy keresztényi szívvel nyissunk mindenki felé, hanem az is, hogy lehetővé tegyük a fogyatékos embereknek a közösség életében, a presbitériumban, az énekkarban és általában a szolgálatokban való teljes jogú részvételét. Lehet, hogy egy befektetés után évekig eltart, amíg az első sérült ember felkeresi a gyülekezetet. De legyen meg a lehetőség a számukra!

– Pali bácsi életének a legnagyobb vállalkozása minden bizonnyal a piliscsabai Siló Társas Lakóotthon és Önálló Élet Központ megvalósítása volt. Ott az Ön munkája révén lehetővé vált, hogy a sérült emberek egy testvéri közösség tagjaként teljes értékű életet éljenek, aktívan munkálkodjanak, önálló döntéseket hozzanak, testi-lelki otthonra leljenek – és így tovább. Feltételezem, hogy európai viszonylatban is élenjáró a lakóotthon.

– Hálás vagyok az Úristennek, hogy tizenhárom évi munkálkodással a Fébé-egyesület támogatása mellett sikerült létrehoznunk ezt a színvonalas, belső önkormányzatiság alapján működő közösséget. Piliscsaba lakói számára a Siló az evangélikus egyházat is reprezentálja. Kialakítása és szellemisége elismert, és megfelel az EU követelményeinek. Sajnálatos, hogy az utóbbi időben olyan sok feszültség, feloldatlan probléma gyűlt itt össze, s vár a békés megoldásra. Szívesen munkálkodnék ezen, de számomra érthetetlen, hogy míg a civil és az állami szféra igényt tart a tanácsaimra, a véleményemre, a Fébé szervezete nem igazán fogadja el őket. Sajnos az evangélikus egyház sem szentel a bajok nagyságával arányos figyelmet az említett békés megoldás keresésében való segítségnyújtásnak. A most kapott kitüntetés is rávilágít arra a kontrasztra, amely személyem és munkám egyházon kívüli és belüli megítélésében felfedezhető.

– A kitüntetésre visszatérve: biztosra veszem, hogy Pali bácsit számtalan új tennivaló várja. Mivel foglalkozik most?

– Amint arról korábban az EvÉletben is hírt adtunk, elindítottuk a diakónia egy újszerű ágazatát, az úgynevezett műszaki diakóniát. Célunk, hogy testreszabott rehabilitációs segédeszközökkel segítséget nyújtsunk a sérült embereknek az önálló életvezetéshez, környezetük biztonságos használatához. Három éve holland anyagi és szakmai támogatással indult el a Tinapard program, mely a magyar Fébé Alapítvány és az arnhemi székhelyű holland SIZA-csoport közös vállalkozása. A végső cél egy olyan tudásközpont létrehozása Magyarországon, ahol szakszerűen fel tudják mérni a fogyatékos emberek egyéni szükségleteit, és képesek ezeknek megfelelően átalakítani használati eszközeiket, munkahelyi és mindennapi életterüket. A piliscsabai műhelyben megváltozott munkavégző képességű műszerészek is dolgoznak. Örömmel mondhatom, hogy sokan fordulnak hozzánk segítségért. A MEOSZ-ban végzett tevékenységeim mellett magyar társmenedzserként irányítom ezt a munkát. Reményeink szerint ez a rehabilitációs technikai műhely beilleszkedhetne a megalakítandó evangélikus egészségügyi központ munkájába, és fennmaradhatna a holland projekt lejárta után is. Jó kapcsolatban vagyunk dr. Cserháti Péterrel, akiről köztudott, hogy a Mevisz-Bárka egyik létrehozója és fő motorja. Tehát érti és érzi a fogyatékos emberek problémáit. Addig is várjuk a sérült emberek jelentkezését a tinapard@febe.axelero.net e-mail címen; minden segítségre vonatkozó igényt, illetve bármilyen ötletet, újítást, észrevételt, kérdést szívesen fogadunk.

Kőháti Dorottya