Evangélikus Egyház - Online újságok - Evangélikus Élet - Archívum - 2006 - 34 - Múlt és jövő

A hét témája

Múlt és jövő

Alice Csodaországban megkérdezte a Macskától: „Mondd már meg, légy szíves, melyik úton menjek?” A válasz rövid volt, de annál kifejezőbb: „Attól függ, hová akarsz eljutni.” Alice elárulta céltalanságát: „Hát az voltaképpen mindegy. Csak úgy – valahová.” „Ja! – szólt a Macska –, akkor egészen mindegy, melyik úton mégy.”

Az emberi létezés örök dilemmáját fejezi ki ez a kis történet a maga egyszerűségében. A honnan jövök és hová tartok kérdése végigkíséri az emberi civilizációk történetét. Bár koronként más-más válaszok születtek, a válaszadás fontosságát sohasem tagadták. A latinos antik tömörség szerint céltalan hajósnak egyik szél sem kedvez. Egy 20. századi diplomata markáns és tömör megfogalmazásában: „Ha nem tudod, hogy hová tartasz, akkor minden út a semmibe visz.”

A 18. századig természetes volt, hogy a transzcendencia kihagyásával nem lehet válaszolni a lét végső nagy kérdéseire.

A felvilágosodás korát követő évszázadok során a tér és idő korlátait egyedül megnyitni képes transzcendens gondolkodás egyre inkább kiszorult az egyének és a közösségek életéből. A technikai haladás gőzhengerszerű, gyors fejlődése felerősítette ezt a folyamatot, és a pénzzel való mérhetőség és kifejezhetőség csonkult, egydimenziós világába szorítja be az európai kultúrát. Mivel igazi értékeink mindig többdimenziósak, helyüket egyre inkább a pénzhez kötődő önző érdekviszonyok veszik át. Napjainkban szemünk előtt igazolódik be a költő mondása: „Az önző érdek a legleleményesebb az önzetlen érvek gyártásában.” Ennek a csonka „érdeklétnek” a tragikus kifejeződési formái voltak az előző évszázad politikai és – számunkra csak most érzékelhető – pénzügyi diktatúrái.

A globálisnak nevezhető folyamat „végtermékeként” áll előttünk korunk egyre népszerűbb, a korszellemet megtestesítő, „kor-szerű” embere, akinek a sírfeliratát már többen megfogalmazták. „Ettem, ittam, párosodtam” – akár egy igavonó állat sírfelirata. Így válik az uralkodó „érdeklét” látszólag létérdekké. Mindez az emberi kultúrát a törzsfejlődés alacsonyabb szintjére száműzve evolúciós zsákutcához vezet.

Visszautalva Alice történetére, Szent István 2006. évi ünnepén sajnos nem túlzás azt állítanunk, hogy nemzetünknek sincs igazi, biztos célja, reális jövőképe. Jövőkép hiányában pedig fogalma sincs azon út helyességéről vagy helytelenségéről, amelyen éppen tántorogni kénytelen. Csak azt láthatja, hogy országának földjét kihúzzák a lába alól, és több mint ezeréves államát lebontják a feje fölül. De vajon mi lehet az előfeltétele egy reális jövőkép megalkotásának? Elsősorban a helyes önismeret. Önismeretre pedig csak akkor tehetünk szert, ha ismerjük múltunkat, és történelmi értékeink megerősítik bennünk a sorsközösség vállalásának hitét, az együvé tartozás érzését. A múlt kifinomult, árnyalt ismerete és tisztelete hordozhatja csak a jövő igaz alternatíváit.

Múlt és jövő egységéről Pilinszky János a következőket írta: „…múltunk a mi legfőbb reményünk. Mivel paradox módon igazában csak az megváltható, ami megváltozhatatlan.” A múlt megtörtént dolgait a „minőségi cselekvés” hazájának tekinti. Ugyan a tényeken változtatni nem tudunk, Pilinszky szerint mégis „a múlt küzdőterén zajlik le minden ember (és talán minden nemzet) drámája a rosszal szemben, amit – a puszta tények szintjén – visszavonhatatlanul elkövetett. A szeretet, az ima, a bűnbánat és a vezeklés számára azonban nem léteznek időbeli határok. Érintésükre a legszörnyűbb tett is színarannyá válhat.” Ilyen értelemben válik érthetővé, hogy miért a múltunk a mi legfőbb reményünk. Pilinszky egy másik írásában – amelyre Fabiny Tamás püspök is felhívta az evangélikus pedagógusok figyelmét júliusi békéscsabai előadásában – a hazaszeretetről szólva int bennünket, hogy a hazát csak részvéttel szabad szeretni, úgy, ahogy az evangéliumok és a népdalok szeretnek. Ez a fajta szeretet pedig nem jelenthet mást, mint valakinek vagy valaminek a sorsában való osztozást. A sorsközösség vállalását, az elfogadás és az azonosulás vállalását. Annak megértését, hogy saját személyes létünk elválaszthatatlan a minket körülvevő közösség lététől.

A részvéttel szeretés talán egyik legszebb példája nemzeti himnuszunk hangvétele, stílusa. De igazán szép példája ennek Dsida Jenő 1930-ban írt, Erdélyről szóló verse is, amelyben a szeretet sorsközösségének élő valósága szinte átsüt a sorok között.

Dsida Jenő Erdély (Kerülöm a nevedet)

Azt mondják, kerülöm a nevedet,

nem beszélek rólad, nem dicsérlek,

mert a Gonosz csókolta meg a számat.

Pedig a gyantaszagú fenyvesekben

mindig levett kalappal járok,

sebes, mély vizeid bennem zúgnak.

Ma órákon át gyermekes örömmel

néztem, hogyan halásznak a vén

parasztok a zajló Maroson

s mikor a szabályos, négyszögű lékből

halat rántott ki valamelyik,

úgy-e hogy neked köszöntem meg?

És mégis kerülöm a nevedet,

melyet káromkodó kocsisok és

esküdöző kalmárok szájából hallok,

melyben önhitt szónokok dagasztják

naggyá magukat s pletykaszájú

vénasszonyok lubickolnak bóbiskolva,

mely úgy elkopott ércnyelvünkön és

szánkon, mint egy ócska köszörűkő

és már-már semmit sem jelent.

Inkább megkerüllek valahogy: azt

mondom, hogy valaki vagy,

magok csiráztatója, emberek álma,

kicsi őzikék együgyüsége,

szálerdők erős magosba-húzója,

apró madarak énekeltetője.

Vagy csak gondolok rád s elhatározom:

ma minden mosolyom téged jelent,

vagy csak kívánlak és elhatározom:

ma minden kézfogásban a te kezedre

ismerek. Vagy csak érezlek

behúnyt szemmel, átlehelni a lelkemen,

mint a legtitkosabb, legédesebb

hangulatot, mely egyedül köt

a földhöz, drága nyomorúságaimhoz.

Mint a napot, mely bőrömre süt

s melyet némasággal síratok meg,

mikor lehull a hegyek mögé.

Guóth Emil