Keresztutak

Bármit gondoljunk is a libanoni háborúról, tagadhatatlan, hogy az egész világ mélységesen megdöbbent a közel-keleti országból érkező képsorok láttán. Valószínűleg a civil áldozatok magas száma miatt érezzük különösen pusztítónak a mostani konfliktust, pedig Libanon közelmúltja – sajnos – bővelkedik erőszakos cselekményekben.

Ha keresztényként próbálunk meg valamifajta ítéletet mondani a libanoni és észak-izraeli emberek életét követelő, immáron több hete tartó vérontásról, feltétlenül más szempontokat kell szem előtt tartanunk, mint a politikai hírmagyarázóknak. Az evangélium szelleméből fakadóan a keresztény ember nem a háború önvédelmi, igazságos vagy igazságtalan volta körül kutakodik, hanem minden szenvedőnek segédkezet nyújt. A vámszedőkkel, bűnösökkel egy asztalhoz ülő, a törvény betűje helyett annak szellemét fontosnak tartó, az irgalmas samaritánus példázatát elénk táró Jézus Krisztus tanítványaként nem is tehetünk másképp. Háború idején valóban nem fontos, milyen nemzetiségű, hitű a szenvedő ember.

A számtalan reakciót olvasva úgy tűnik, a libanoni konfliktus megítélésében a keresztény világ nagy önmérsékletet és valódi emberbaráti szeretetet tanúsít napról napra. Egyházi vezetők szögezik le, hogy a rakéták nem tesznek különbséget az emberek között, s hogy a keresztényeket, a muszlimokat és a zsidókat egyaránt fenyegeti az esztelen vérontás. A Vatikán különmegbízottat küld a térségbe, a pápa pedig békéről beszél. A református és evangélikus világszervezetek az Egyházak Világtanácsával együtt felhívást szövegeznek, és a helyszínen próbálják meg lecsendesíteni a feleket. A yorki anglikán érsek éhségsztrájkot kezd, hogy ezzel is ráirányítsa a figyelmet a térségben élők szenvedésére. Mindez azonban nem elegendő a háború azonnali befejezésére, ráadásul akadnak olyan keresztények, akik valamilyen rejtélyes oknál fogva igazságot kívánnak szolgáltatni az egyik félnek, miközben nyilvánvalóan a tűzoltás volna a legsürgetőbb feladat.

A Magyarországon leginkább az ATV-ből ismert Pat Robertson tiszteletes például nyíltan csak az egyik féllel szimpatizál, ami önmagában nem volna baj, ha ez egyidejűleg nem jelentene lesújtó üzenetet a másik számára. Hiszen így fogalmaz az Egyesült Államok egyik leghíresebb tévéprédikátora: „Azért vagyok itt, hogy elmondjam: szeretem Izraelt. Azért vagyok itt, hogy elmondjam: az amerikai evangéliumi keresztények Izraellel vannak küzdelmében.” Pat Robertson kimondta, hogy Izrael népével tart, egyetlen szóval sem utalt azonban a libanoni szenvedőkre, s így joggal keltette azt a benyomást, mintha csak az egyik féllel vállalna sorsközösséget (alighanem így is van). Hazánkban is akad olyan pártpolitikussá szegődött lelkész, aki csak az egyik országnak ajánlja fel segítségét, s a televíziós műsorvezető kérdésére, hogy a másik féllel mi lesz, csak így válaszol: valahogyan majd csak megsegíti őket az Isten.

Valójában elegendő az evangéliumot fellapoznunk, hogy útmutatást leljünk. Jézus arra int bennünket, hogy szeressük egymást, s hogy az Isten szeretete mellett a másik nagy parancsolat a mindenfajta feltételtől és körülménytől független emberbarátság, amely mindenfajta politikai, hadászati körülményt semmissé tesz. Jézus odafordult a szenvedőhöz, nem pedig azt mondta, hogy „majdcsak lesz valahogy”.

Ha mindehhez hozzávesszük, hogy mind Libanonban, mind Észak-Izraelben keresztények (is) élnek, a háború máris a mindennapjaink szerves részévé vált. Az egészben az a legborzasztóbb, hogy Jézus követőinek valóban semmi közük mindahhoz, ami a Közel-Keleten jelenleg folyik. Bár Libanon lakosságának mintegy negyven százaléka keresztény, valamilyen rejtélyes oknál fogva mégis arab és muszlim országnak látjuk a szó legnemesebb értelmében multikulturális Libanont. Az ott élő keresztény közösség tagjai következetesen ellenzik a síita Hezbollah háborús politikáját, de alighanem ugyanilyen érzésekkel fogadják a nap mint nap civilek életét követelő izraeli légitámadásokat is. (A főleg keresztények lakta, Bejrúttól keletre eső Hadat városát például pusztán azért támadták meg a zsidó állam katonái, mert közel esik a baabdai elnöki palotához. Vagy ott van Bejrút keresztény negyede, amely a távolabb eső határ menti terület miatt bűnhődik).

A túloldalon sem jobb a helyzet. Az izraeli Naharíjában például keresztények, zsidók, drúzok zsúfolódnak össze az óvóhelyeken, és rettegve várják az újabb, Libanon felől érkező rakétatámadást.

Voltaképpen ki harcol ki ellen? Ezt még a felek sem tudják pontosan, vagy legalábbis nem tudatosítják magukban. Izrael szerint ők a Hezbollah ellen indítottak önvédelmi hadjáratot, de mindeközben módszeresen elpusztítják egész Libanont, békés keresztény, muszlim polgárokat ölnek meg, műemlékeket, kórházakat, hidakat, utakat rombolnak. A Hezbollah állítólag a zsidó államot célozza rakétáival, de mindeközben saját hittestvéreit is eltalálja, és újfent csak keresztényeket (is) gyilkol tömegével.

Bibliai tájakon pusztít a halál mostanság. Akármelyik nap hadszíntérré válhat az észak-izraeli Galilea, Názáret városa éppen úgy, mint Kfar Náhum, amelyet felénk leginkább csak Kapernaum néven ismernek. A régmúlt idők emlékénél azonban fontosabbak az emberek, akik – mint bárki a földkerekségen – mindössze békében szeretnének élni. Rájuk gondoljunk a haditudósításokat hallgatva.

Szentesi Zöldi László