Élő víz

Csak egy pillanatra nem figyelt, és máris megtörtént a baj. Az a fránya időjárás tehet mindenről. Az egyik nap még trópusi hőség, másnap meg már a kardigánját kellett elővennie, úgy vacogott. Ébredés után – mint mindig, most is – Isten előtti elcsendesedéssel kezdte a napot. „Veled van Istened, az Úr, ő erős, és megsegít. Boldogan örül neked, megújít szeretetével, ujjongva örül neked” (Zof 3,17) – olvasta a Bibliában.

Imádság után is minden a megszokott módon történt; mielőtt reggelizett volna, a fürdőszobába ment. Egy cseppet figyelmetlen volt, talán kissé meg is szédült, amikor kilépett a zuhanyozóból. Megcsúszott, elesett. Az eredmény: kartörés. „Még szerencse, hogy a bal kezemre estem, nem a jobbra, így nem vagyok egészen magatehetetlen” – gondolta, miközben a gipszelésre várt. A kórházban gyorsan túlesett a kellemetlen műveleten, és a legszívesebben már igyekezett volna haza, de ekkor belé hasított a felismerés: „Tulajdonképpen minek siessek? Hiszen senki nem vár rám, a lányom, a vejem és az unokák messze laknak tőlem, élik a saját életüket. Nincs szükségük rám. Senkinek sem hiányzom…”

Idáig jutott a gondolkodásban, amikor megpillantott egy pongyolába öltözött fiatalasszonyt, aki a lányára, Katira emlékeztette. A nőt egy ápoló tolta a hosszú kórházi folyosón. Nem tudta levenni róla a szemét. Követte. A sürgősségi osztályról – ahol ő volt – hamar elérték a kórtermeket.

Szégyenlősen lépett be az ajtón, félve szólítva meg a nőt. „Ne haragudjon, kedves, hogy »követtem«, de annyira emlékeztet a kislányomra, Katira, egyszerűen nem tudtam megállni” – mondta neki. A nő ránézett, és kedvesen mosolygott. „Semmi baj, tessék csak nyugodtan leülni. Egyébként engem is Katinak hívnak…” – hangzott a válasz. „Köszönöm” – felelte hálásan, majd a kezét nyújtva bemutatkozott: „Mária.”

Miután leült az ágy melletti székre, akaratlanul is körbenézett a teremben. A Kati nevű fiatalasszonyon kívül még hárman feküdtek ott, három idősebb, vele egykorú, hatvan-hetven év közötti hölgy. Az egyik erősen köhögni kezdett. „Bocsásson meg” – fordult újsütetű ismerőse felé, majd az idős nőhöz lépett. „Segíthetek, kér egy pohár vizet?” – kérdezte. A nő a kezével jelezte az igent, Mária pedig elvette az ágya melletti éjjeliszekrényről a poharat, a fali csaphoz, majd újra a nő ágyához sietett, hátba veregette, megitatta. „Köszönöm” – rebegte hálásan és kifáradtan. „Igazán nincs mit” – felelte Mária, aki annyira örült, hogy segíthetett, hogy azonnal meg is kérdezte a többieket: „Szüksége van-e esetleg valakinek még valamire? Szívesen elmegyek a büfébe vagy az újságoshoz, szívesen idehozom, amit kérnek, hiszen ezt a keveset egy kézzel is elbírom…”

A fiatalasszony kedvenc hetilapját, egy másik idős hölgy egy doboz narancslevet kért. Mária boldogan ment, és intézkedett. Attól a naptól fogva mindig bejárt a kórházba, egymás után nézett be a kórtermekbe, és mindenhol megkérdezte, kinek miben segíthet. Idővel a kórház Mária nénije lett, a betegek régi jó ismerőse. Mindenkihez volt egy kedves szava. Segített etetni, itatni, vásárolni, vagy ha kellett, csak ült egy-egy beteg ágya szélén, és hallgatta az élettörténetüket. De ott volt nemcsak a termekben, hanem a folyosókon is; szeretettel mosolygott rá az előre köszönő ápolókra és nővérekre.

Egyszer egy korabeli nő jött vele szembe begipszelt karral; eszébe jutott az a nap, amikor eltörte a karját. Egy pillanatra újra érezte a régi fájdalmat is: „Nincs szükség rám, nem hiányzom senkinek…” De aztán képek villantak fel előtte: könnyes szemek, mosolygó arcok, szép emlékek, megható emberi történetek. És megértette, hogy mindennek így, pontosan így kellett történnie.

Gazdag Zsuzsanna