A vasárnap igéje

SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 11. VASÁRNAP – Lk 18,9–14

A Szentháromság ünnepe utáni 11. vasárnap evangéliumaként csendülnek fel ezek a mondatok szerte az evangélikus szószékeken. „Nagy a mi Urunk, és igen hatalmas” – zeng a kezdő zsoltár, s tudjuk, hogy Urunk nagyságát, jóságának hatalmas voltát érthetjük meg a példázatban is. „Mindig kegyelemre szorulunk” – hangzik a vasárnap mottója. Az evangélium frappáns illusztrációja ennek. „Urunk, aki abban mutatod meg hatalmadat, hogy irgalmas vagy: áraszd ki reánk is kegyelmedet…” – így a lényeges gondolatokat összegyűjtő kollekta imádság. Mai igénk is innen érthető: Urunk abban mutatja meg hatalmát, hogy irgalmas.

Isten előtt állunk. Előtte zajlik életünk. Ő látja gondolatainkat, szándékainkat. Ővele lehet megbeszélni minden dolgunkat. Ő tudja előtörténetünket, ismeri jelenünket, formálhatja jövőnket. Tudunk vele beszélni, szóba áll velünk, figyel ránk. Nem őrajta múlik, hogy kialakul-e az igazi párbeszéd. Rajtunk áll, hogy élvezzük-e jelenlétének áldásait, fürdőzünk-e tekintetének sugaraiban, átmelegszünk-e szeretetének tüzénél, vagy pedig menekülünk előle, félünk pillantásától, és távol tartjuk magunkat minden segítő szándékától.

A példázatbeli farizeus és vámszedő más-más módon élte meg a templomban Isten közelségét. A farizeus – bár úgy viselkedett, mint aki bennfentes, és közel van Istenhez – valójában nagyon messze került Urától. Megszólalása, minden rezdülése Isten félreismeréséről s a kegyelmes Isten elutasításáról árulkodik. A magamutogatás és magabiztosság mögött torz hit, eltévesztett helyzetértékelés, hamis önértékelés húzódik meg. A vámszedőt helyes pozíciója, az alázat alapállása élete minden negatívumát áthidalva elsegítette Istenhez. Szava eljutott az égig, s a reális önértékelés engedte, hogy a nagy Úristent valóban nagynak lássa. Jézus arra tanít, hogy miként állhatunk meg Isten előtt.

Kegyelemre szorulunk. Mindannyian. A farizeus és a vámszedő egyaránt. A magabiztosan hívő és a bizonytalanságban kételkedő. A bűnösnek látszó és az igaznak tűnő. A Krisztus-követő és az Úrtól messze járó. A régi egyháztag és az új megtért. A biztosan nyeregben ülő és a kérdőjelek sokaságával viaskodó. Mindannyian kegyelemre szorulunk. „Szeret az Úr, azért nincs még végünk…” – olvassuk Jeremiás siralmaiban (3,22). Életünk igazi titka a kegyelem.

Kegyelemből élünk, s kegyelem, hogy van jövőnk. Nem természetes, nem magától értetődő. Rá lehet csodálkozni: megkegyelmezett nekem az Isten. Miért? Meg nem érdemlem. Meg nem szolgáltam. Hát akkor miért? Mert szeret. De vajon hajlandó vagyok-e gondolati váltót állítani és másként gondolkodni, másként élni, mint a világ? A minket körülvevő világ ugyanis – s ez nem sötétített kép, ellenkezőleg, nagyon is realista – nem kegyelmes, hanem kegyetlen. Kegyetlen teljesítményharcba hajszol mindannyiunkat. Csak annak van maradása, aki sikeres, és látható eredményeket ér el. Aki nem teljesít, az kegyetlenül a háttérbe szorul, azzal nem számolnak, azt leírják.

A példázatbeli farizeus ezzel a szemlélettel áll Isten elé. A templomban is így gondolkodik: ezt meg ezt teljesítettem, idáig eljutottam, büszke lehetek rá, de büszke lehetsz rám te is, Teremtőm. Isten azonban nem hallomás után ítél, nem figyel az öntömjénező magabiztosságra, nem jegyzi a világ tőzsdéjén oly becses eredményeket. Látja, ha a kirakat mögött nincs semmi, tisztában van a látszateredményekkel, s tudja azt is, hogy a sok jó mellett, az igyekezet és erőfeszítés mellett is több van a rovásunkon, mint amennyi a javunkra írható.

Jézus kijózanítja hallgatóit. Segít Isten szemével látni és a mennyei Atya értékrendje szerint értékelni. Mert az ő értékrendjében nem a teljesítmény a kulcsszó, hanem az őrá hagyatkozó hit. Hit abban, hogy Isten kegyelmes, hit abban, hogy szeretetből még engem is elfogad, hit abban, hogy nem a kevésnek bizonyuló teljesítményem alapján, hanem Jézus Krisztus „teljesítménye” alapján történik majd a végső elszámolás.

A mai evangélium egyszerre állít minket jó startvonalra (hátulról még lehet előre jutni, de elöl állva csak visszalépni lehet…), ugyanakkor esélyt ad arra is, hogy célba érjünk. Megadja a biztató reményt, hogy rendeződhet az életünk.

Mindkét szereplőnek szüksége volt életrendezésre. Az egyiknek foglalkozásából eredő bűnei miatt, a másiknak kegyetlenül kegyes önhittsége miatt. Az esélyegyenlőség adott: a templomban álltak, s mindketten Istennel találkozhattak. A baj ott történt, hogy egyikük – a büszke farizeus – önmaga lett akadálya a találkozásnak: beképzelt viselkedése és pökhendi szava ellehetetlenítette. Mert nem mi tudjuk rendezni az életünket. Arra egyedül Isten képes. Az ő szándéka, szíve indulata pedig egyértelmű: rendbe akar hozni, meg akar igazítani.

Nem mindegy, hogyan érünk haza. A napi utunkról és az életutunkról. A példázatban nyilvánvaló a végeredmény: az egyik megigazulva ért haza. Az, aki semmit nem tudott hozni, csak alázatos, bocsánatkérő szívét. Lukács summásan fogalmaz: „…nem úgy, mint amaz.” Ezért áll előttünk a jézusi példázat ma s a most kezdődő héten – hogy úgy érkezzünk haza, mint a vámszedő.

Hafenscher Károly (ifj.)