Szószóró

„Tizenöt éves voltam, amikor bekerültem a lágerbe. Pont annyi, mint ti” – mutatott rá a „brazil bácsi” csoportunk két legfiatalabb tagjára Flossenbürgben. E gyönyörű, festői szépségű, a cseh határ közelében fekvő németországi településen, ahol 1938–45 között koncentrációs tábor működött, 2006 júliusának végén egy nemzetközi ifjúsági találkozó résztvevői álltak meg „testközelben” a holokauszt szörnyűségei előtt.

A kövek, a fák s a még mindig álló épületek – a krematórium, az őrtornyok, a bejárat épen maradt oszlopai, a fürdő falai vagy éppen a konferencián ebédlőként funkcionáló egykori SS-kaszinó – némán tanúskodnak közel százezer ember szenvedéséről. A találkozó idejére visszatérő túlélők azonban fájdalmas emlékeiket szavaikba is öntve azért emlékeznek, hogy a fiatalok tanuljanak a múlt tragédiáiból, s egy szebb, emberségesebb jövőt valósítsanak meg. S teszik ezt még azon az áron is, hogy nem csupán a szokásos rémálomból próbálnak visszatalálni a biztonságos valósághoz reggelente, hanem a tudatos emlékezés során szinte újra át is élik, amiről beszélnek. A vagonban töltök órák emléke, amikor sokan hiába könyörögtek vízért a fullasztó bezártságban, ma is olyan gyötrő szomjúságot ébreszt, hogy csak néhány korty és pár percnyi szünet után folytatódhat az elbeszélés. Vagy ma is könnyek kísérik annak a kisgyermeknek az emlékét, aki a rejtőzködés során zokogni kezdett a félelemtől, s ezért szülei – a rejtekhely felfedezésétől félve – egy pokrócot ráterítve próbálták tompítani a sírás hangját, de mikor elmúlt a veszély, már csak egy élettelen testet találtak a takaró alatt. A bácsi ránk emeli tekintetét, és így szól: „Olyan boldog vagyok, hogy ti ezeket nem láttátok, hanem igazán gyermekek, fiatalok lehettek!”

A német evangélikus egyház évente megrendezi a flossenbürgi ifjúsági találkozót, s amíg lehet, a túlélőket is meghívja. Idén hazánkból kilencen élhettük át azt, hogy a történelem – iskolai tanulmányokból ugyan ismert – adatai személyessé váltak. Azzal a zsidó túlélővel, aki végül csak a távoli Brazíliában tudott új életet kezdeni, azaz – ahogy magunk közt neveztük – a „brazil bácsival” való találkozást egyikünk sem felejti el. S ha ez így van, akkor valóban megtanultuk a leckét, amelyet Flossenbürgben kaptunk.

Hulej Enikő