Evangélikusok

„Szívesen szólok róla” – írtam születésének 85. évfordulóján 2004 májusában, amikor barátai, tisztelõi egy kis emlékkönyvet adtak ki köszöntésére. Most szomorúan emlékezem a páratlan egyéniségre, egyházunk elment polihisztorára, a sokoldalú, gazdagon megajándékozott életû Istvánra. Nehéz õt néhány szóval jellemezni, a sokoldalú, rendkívül mûvelt költõt, filozófust, pszichológust, sok nyelven író és még több nyelven olvasó zsenit. Teológiát is végzett a második világháború elõtt. Lelkészi szolgálatát csak a háború után adta fel, de mindig teológusnak is tartotta magát, és gyakran kérte gondolatai korrekcióját.

Jánosy István Margitszigete a Balaton melletti Gyenesdiás volt. Egykor az Arany János-i kapcsos könyv sok meglepetéssel szolgált a kortársaknak csakúgy, mint Jánosy idõskori versei, drámái, melyek megmutatták, hogy „nincs fogytán a dal” az õ lelkében sem. Már azt hittem, hogy minden Jánosy-írást ismerek, amikor 2004 májusában megkaptam Istvántól összegyûjtött verseinek hatalmas kötetét. A hatszázharminc oldalas gyûjteményben végig tudtam követni a Prométheusz-versektõl kezdve a Pokoltáncot, az Örök béke álmait, a Rákóczi ifjúsága címû elbeszélõ költeményt, a Kukorica istennõt, a Kõvendéget, A nagy kaszást, a Helyben járó Odüsszeuszt, a Bátyánk a Nap címû gyûjteményt és a kötetekben meg nem jelent verseket.

Jánosy István jelenség. Sem õse, sem utódja nincs a szellemi életben. Gyökerei ugyan vannak, bizonyára maradandó hatása is, mégis egyedülálló, páratlan jelenség. Az õseit tisztelõ, édesapját tanárként is becsülõ, de nem utánzó fiú igazi európai tudós. Mintegy hatvan éven át publikált, témái és kifejezési formái gyakran változtak, fejlõdtek. Alig hihetõen jól gyakorolta a nehéz klasszikus formákat, de a modern szabad versek köntösét is magára tudta venni. Írt novellát és esszét, drámát és történeti hátterû dialógusokat. Mûfordításai elkápráztatnak, a klasszikus brit angolt és az amerikai popmuzsika szövegeit egyaránt tudta interpretálni.

Keresztény szempontból érdekes volt az a kísérlete, ahogy a humanizmust és a reformációt össze tudta egyeztetni, egymást gazdagító tényezõknek tekintve õket. Az ókor nagyjairól és a reneszánsz Erasmusáról, Honterus Jánosról vagy Sylvester Jánosról ugyanúgy tudott írni, mint kortárs teológusokról. Nemcsak a modern világnyelvekben volt otthonos, hanem a görög, héber, latin nyelv kitûnõ ismerõje volt; megtanult szanszkritül, hogy eredetiben olvashassa az indiai klasszikusokat. Volt idõ, amikor naplóját franciául vezette. Szerette a muzsikát, gyakorolta is: szívesen zongorázott Mozartot, Bachot, Chopint. Dosztojevszkij Aljosájához hasonló, szelíd embernek ismertem. Természetszeretõ volt, mint egykor Assisi Ferenc, békeszeretõ, mint Gandhi, tömör, mint Pilinszky, csacsogó, mint Kosztolányi. Álmait évtizedeken át rögzítette. Szociális érzéke egyértelmû. Mindig a szegények pártján állt, és hirdette, hogy Jézus egykor számon kéri rajtunk, hogy adtunk-e az éhezõknek kenyeret, a szomjazóknak vizet. Felnézett Illyés Gyulára, Szabó Lõrincre, József Attilára, de sohasem kopírozta õket. Nagyon érdekelte a kereszténység elterjedése: hogyan is lett a kis zsidó szektából a hellenizmus hatására világvallássá a kereszténység? Más vallásokat is becsült, például a hinduk, a buddhisták bölcsességét. Az inkulturációt kötelezõnek érezte korunkban, és tévedésnek tartotta, hogy a Nyugatot akarjuk exportálni a kereszténység helyett Kelet vagy Dél világába.

Jól mérte fel magyar hazánk helyzetét: kompország vagyunk, „Túl napnyugat, innen kelet…” (Arany János); kultúrák ütközõzónájában élünk. Vállalta ezt a pozíciót. Mûvészember volt, de családszeretõ és szívesen barátkozó. A halál sem választja el testvéreitõl: „Öcséim, olyan üres a világ nélkületek… Elvittétek magatokkal a szépet, a szép épületet, a szép zenét, a szép festményt, a számok rendjének szépségét” – így ír meghalt testvéreirõl. Önmagáról önkritikusan állapítja meg egy levelében: „Fiatalon szeretettem volna még szarvassá válni, ma már zsörtölõdõ öreg vagyok.”

Azon a jogon írhatok róla most is, hogy könyvei ajánlásaiban, dedikációiban régi fasori barátjának, egyik lelkipásztorának nevezett. Kisajátítani természetesen én sem tudom, hiszen István sokunké volt; szelleme szétfeszített minden keretet, szabad ember volt, csak Istenhez kötött. Kosztolányi valószínûleg a lángelmék közé sorolta volna õt.

Feleségével együtt barátai és tisztelõi között a gyászoló gyülekezet körében én is ott érzem magam. Nagyon hiányzik.

Hafenscher Károly