e-világ

Úgy vagyunk vele, hogy vasárnap templomba szoktunk menni, mert nem vasárnap a vasárnap istentisztelet nélkül. Akkor csak olyan lenne, mintha két szabad szombattal záródna a hét. De hova menjünk templomba? Budapesten persze könnyû, és ha a vasárnap nyáron épp a Dunántúlon virrad ránk, akkor is van bõven hova menni. Még a Duna-kanyarban sem kell túl sokat autóznunk ahhoz, hogy találjunk egy evangélikus templomot, de mi van akkor, ha az ország északkeleti csücskében ér bennünket a vasárnap – ahogy ez most nyáron történt?

Családi nyaralásunk alatt többször odaköszöntünk a szomorúan üldögélõ bronz Kölcseynek Szatmárcsekén vagy a séta közben örökkévaló pillanatra megálló Móricznak Tiszacsécsén, és gyönyörködtünk a csodaszép szatmári lápos, tölgyes, diófás tájban. Megállapítottuk, hogy az ötvenvalahány régi református templom fakazettái felérnek a firenzei mozaikokkal, a Tisza homokos partja pedig simogat, mint akármelyik tengerpart. De hova menjünk vasárnap?

Persze könnyen mehettünk volna református templomba, talán még katolikust is találunk, de elmentünk inkább Kölcsére. „Ide figyeljetek!” – magyaráztuk a gyerekeinknek. „Most olyan helyre megyünk, amely másfél órányi autózásra van a legközelebbi evangélikus gyülekezettõl! Hihetetlen, ugye?” „És van másik evangélikus templom is a faluban?” – kérdezték automatikusan, amibõl világossá vált, hogy nem értették, és nem is hitték el, amit mondtunk. Hogy ez egy sziget, ahonnan Nyíregyháza is még közel száz kilométer.

Azt hiszem, titokban valami furcsa népre számítottak, és egészen meglepõdtek, hogy a templomkertben gyerekek várták a gyerekfoglalkozást, a kerti padokon pedig ugyanolyan emberek hallgatták a harangzúgást, és léptek be a templomba, mint mi.

Sehol egy villamossín, sehol az autópálya, sehol se volt Budapest, és a gyerekeink mégis láthatták, hogy ismerõsök, testvérek voltunk egy vasárnap a szúnyogos Túr partján.

Ittzés Szilvia