Evangélikusok

A tanévkezdés – tanárnak, diáknak egyaránt – mindig jólesõ, bizsergetõ érzést is jelent, az új kihívások örömét és az „ismét elmúlt egy nyár” felismerés szomorúságát. Találkozásokat a tanári szobában és az osztálytermekben, beszámolókat a nyári élményekrõl és tervezgetéseket – már ami a diákokat illeti –, hogy miként éljék túl a rájuk váró „borzalmakat”.

A meghatározó örömérzés mellett, hogy a tanévkezdés szépségében és izgalmában osztozik az evangélikus iskolarendszer is, fõleg bennünk, idõsebbekben még ott rejtõzik a fájdalom is: harminchét évig nem vehetett részt az evangélikus egyház a közoktatásban, nem mûködtethettünk óvodát, általános és középiskolát. Nem árt tehát emlékeztetni rá, hogy 1989. szeptember 2-án, a fasori évnyitóval vette kezdetét az evangélikus iskolaügy legújabb kori története – abban az esztendõben Glatz Ferenc kultuszminiszter a Fasorból nyitotta meg hivatalosan a tanévet. Ehhez képest most a 18. tanévkezdést éljük meg.

A harminchét „szûk esztendõ” után még inkább becsüljük, Isten iránti hálával tapasztaljuk meg, hogy lehetnek iskoláink. De ennél is többrõl van szó. Az önkormányzati iskolarendszer után, mely a polgári államban el kell, hogy lássa a közoktatási feladatokat, az egyházi iskolarendszer jelenti a második nagy rendszert. Bámulatos gyorsasággal épült ez ki a rendszerváltozás után, három alapvetõ tényezõnek köszönhetõen.

Az elsõ az örvendetes, kirobbanó társadalmi igény. Sokan vélik úgy, és van ebben igazság, hogy az egyházaknak történelmileg kivívott joguk az iskolák alapítása, hiszen például volt idõ, amikor az evangélikus egyház volt a legjelentõsebb iskolafenntartó a hazában. Azonban mit érne a történelmi érdem, ha nem párosulna ma is élõ igénnyel? Ha a fájdalmasan csökkenõ létszámú korosztályokból nem jelentkeznének a szülõi bizalom alapján változatlanul sokan iskoláinkba?

Másodszor: fontos volt az iskolák újraindításában az ennek hátteret, jogi keretet nyújtó tisztességes törvény. Harmadik tényezõként pedig a szektorsemleges állami támogatás említendõ. Alkotmányos jog (ezt fejezi ki az 1990. évi 4. törvény is), hogy az egyházi iskolákba járó gyerekeket az állam részérõl ugyanaz a támogatás illeti meg, mint az önkormányzati iskolák tanulóit. (Az elmúlt tanévben ezen alapelv alkalmazása terén támadtak feszültségek; reméljük, ez a tanév mentes lesz tõlük, és jó lesz az együttmûködés az oktatási tárca és az iskolafenntartó egyházak között.)

Jó érzés – megint csak nem a történelemre gondolva, hanem a jelen igényeit észlelve –, hogy az egyházi iskolarendszeren belül bízvást szólhatunk evangélikus iskolarendszerrõl is. Nemcsak szervezeti, hanem tartalmi értelemben is. A közoktatás minden szintjén jelen vagyunk. Az óvodák, általános iskolák tekintetében még fejlõdik a rendszer (ismeretes, hogy ezek gyülekezeti fenntartásúak), míg a többségükben országos fenntartású középfokú intézmények terén teljes mértékben regenerálódott a 20. század harmincas éveiben mûködõ rendszer. Ez tizenkét középiskolát jelent.

Érdekes kettõsség (ilyen az élet), hogy az említett legújabb kori, tizenhét tanévet jelentõ korszak mellett az iskolák természetesen jogfolytonosak – érzelmileg, lelkileg, szakmailag – korábbi önmagukkal.

Mivel a türelmi rendeletet követõen volt lehetõség evangélikus iskolák indítására, több iskolánk szép jubileumot ünnepelt a közelmúltban, illetve ünnepel a most kezdõdõ tanévben.

A bonyhádi Petõfi Sándor Evangélikus Gimnázium és Kollégium 200 éves, a békéscsabai evangélikus gimnázium 150 éves fennállását köszönthettük az elmúlt tanévben. Az idei tanévnyitóval pedig kezdetét veszi a Nyíregyházi Evangélikus Kossuth Lajos Gimnázium alapításának 200. évfordulójára emlékezõ eseménysorozat.

Megható és örömteli volt olvasni a nyíregyházi iskola szép kiállítású meghívóján azon jeles személyiségek, öregdiákok névsorát, akik vállalták, hogy elõadással szerepelnek a jubileumi konferencián. Ez egyebek mellett azért lényeges, mert azt is jelenti, hogy vállalják az iskola egyházi tradícióit és jelenét, hiszen többségük akkor volt diák, amikor az iskola állami fenntartásban mûködött (bõvebben a 7. oldalon).

Ebben a tanévben ünnepli fennállásának 450. évfordulóját a nagy múltú soproni Berzsenyi Dániel Evangélikus Gimnázium (Líceum) és Kollégium.

Egyházunk iskolapolitikája és az említett társadalmi igény együtt magyarázza meg azt – bár ez az imponáló tény sem mentes a vitáktól –, hogy a Magyarországi Evangélikus Egyház számarányán és saját szükségletén felül vállalja az iskolafenntartás terheit. Magam elkötelezett híve vagyok ennek az ügynek. Nemcsak ez hitelesíti leginkább társadalmi szolgálatunkat – az intézmények között összességében csak negyvenszázalékos az evangélikus fenntartásúak aránya –, hanem így tudunk közvetlenül a leghatékonyabban hozzájárulni a nemzet érdekét kifejezõ szellemiség megmaradásához, terjedéséhez. Az evangélikus iskolák mindig a haladás, a korszerûség szolgálatában álltak, nyitott, autonóm személyiségeket neveltek azon a szilárd hitbeli talajon, amelyet a lutheri reformáció adott.

Lehet, hogy azért is, mert az Evangélikus Élet szerkesztõbizottságának szokásos évi „összetartása” az ország északkeleti csücskében, a festõi Tisza-vidéken volt, igen mélyen átéltem Ady Endre hitvallását:

„Verecke híres útján jöttem én, Fülembe még õsmagyar dal rivall, Szabad-e Dévénynél betörnöm Új idõknek új dalaival?”

Ma is errõl szól, talán minden korábbinál erõteljesebben, drámaibban a történet. Magyarnak és európainak lenni egyidejûleg.

A globalizáció, az Európai Unió korában az elõbbi idõszakokhoz képest is nagyobb hangsúlyt kap nyelvünk, kultúránk, történelmünk, nemzeti identitásunk. De a nagy kérdés az, hogy tudunk-e végre valóban európaiak lenni a szó értékhordozó értelmében – megengedtetik-e Dévénynél betörni új idõk új dalaival?

Fáklyaként világíthatnak az egyházi iskolák ezen a nem könnyû úton. Ápolva, ébren tartva az egészséges hazaszeretetet, összhangba hozva ezt az ezer évvel ezelõtt és ma is a hosszú távú megmaradást ígérõ európaisággal.

Végül az evangélikus iskolarendszerrõl szólva nem lehet nem említeni azt az „iskolát” – az Evangélikus Hittudományi Egyetemet –, ahol csak néhány hét múlva indul az új tanév. Az egyetem jelentette az említett harminchét évben az iskolarendszerben a kontinuitást, tartotta ébren a reményt, hogy lesz még evangélikus oktatásügy. Ma az Evangélikus Hittudományi Egyetem egyaránt megbecsült intézménye a magyar felsõoktatásnak és egyházunknak. Akkor is gondoskodtak a lelkészképzésrõl, amikor ez legfeljebb megtûrt tevékenység volt.

Helyreállt az egyensúly. Az egyetem szellemi kapacitása erõforrás az egész oktatási rendszer számára, középiskoláink egyik – akár elsõ számú – szép feladata pedig hozzájárulni a minõségi lelkészutánpótláshoz, tehetséges fiatalokat motiválni a lelkészi pályára. De ennél is többrõl van szó, és ez talán további választ jelent azoknak, akik olykor túlzottnak tartják az iskolaügyben tett erõfeszítéseinket. Az egyházi iskolák diákjai szûken véve a gyülekezeti munkások, a presbiterek, a felügyelõk utánpótlását is adják, tágabb értelemben pedig – felekezeti különbségektõl függetlenül – azokat a kimûvelt, erkölcsileg szilárd emberfõket, akik a posztmodern társadalomban is képesek az örök értékeket képviselni.

Frenkl Róbert