Égtájoló

Olykor a legváratlanabb pillanatokban és helyzetekben érint meg bennünket egy-egy írói, publicisztikai telitalálat. Így lett számomra az Evangélikus Élet 33. számában Krámer György lelkészkollégám tollából megjelent írás a nyár sokszínû hír- és eseményözöne ellenére igazi telitalálat.

Úgy érzem, nemcsak a téma örök aktualitása, a kérdés divatos idõszerûsége (az egyház 21. századi esélye), a személyes érintettség inspirál reflexióra, hanem elsõsorban az a bátor, hívõ optimizmusra utaló hangvétel, mely által a cikkíró tíz pontban igyekszik összefoglalni „komolyan vett erõsségeinket”.

Egyetértek Krámer testvéremmel, hogy „fontos számolni a gyengeségeinkkel. Tudni kell, hogy hol van szükség alapos változtatásokra. A kérdésre azonban [Van-e még esélye az egyháznak a 21. században?] válaszolhatunk egészen másként is. Mi lenne, ha nem a gyengéinket, hanem az erõsségeinket sorolnánk fel egyszer?!” – folytatja élesre állítva a szerzõ.

Krámer György vezércikkében egy olyan hang szólal meg, amelyre a 21. század kontextusában, az elbizonytalanodás agóniájában vergõdõ egyházunknak nagy szüksége van, de szüksége van erre a másféle hangra az egész európai kereszténységnek is. Pontosabban ez az a hangvétel, hívõ magatartás, kezdeményezõ bátorság, amellyel nem felfakadó sebeket nyalogatunk, visszás helyzeteket tisztázunk, „védekezõ állásból mentegetõzünk”, hanem éppen ellenkezõleg: segít továbblépni, problémákat konkrétan megoldani, kérdéseket megválaszolni. Egyszerûen: kitörni az egy helyben topogás ördögi körébõl.

Nem az önfeledt hurráoptimizmus hangja ez, hanem az a józan igény, hogy „nekünk sem árt felsorolnunk az erõsségeinket, hogy ne csak keseregjünk, szomorkodjunk, ne csak fanyalogjunk, hanem találjunk lelkesítõ, erõsítõ, lendü-letet adó forrásokat”.

Istennek legyen hála, hogy ilyen lelkesítõ, erõsítõ, lendületet adó – és hozzátenném: munkára, szolgálatra ösztönzõ – források bõven fakadnak. A kérdés csupán az, hogy miként fedezzük fel és miként leszünk képesek felszínre hozni mély forrásainkból „erõsségünk kincseit” úgy, hogy belõlük áldás és új élet fakadjon.

Az egyházat, Krisztus népét sokszor és sokan leírták, lefokozták, leszázalékolták már; igyekeztek Istent feleslegessé tenni. Elméletileg a történelem szemétkosarába hajították, hogy por és feledés lepje el, vagy jobbik esetben a muzeális relikviák kategóriájába degradálódjék. A vallást, a hit jelenségét is próbálták visszavezetni kizárólag emberi igényre, valami belsõ hiánypótlásra. Amellyel az ember vágyakat, óhajokat vetít ki, és ezáltal saját igényére teremt istent, vallást, teológiát. Az igények, hiányok kielégítése szerintük a vallás végét jelenti. Erre az elméletre egyre inkább rácáfol a mai posztmodern szekularizmus kifulladása, az emberiség fokozódó igénye és érdeklõdése a transzcendencia, az istenkérdés iránt.

Ha valamit hozzátehetnék erõsségeinkhez, akkor semmiképpen sem azt, hogy „erõsségünk” a növekvõ érdeklõdés és igény valami vallásos élmény iránt. „Erõsségünk” sokkal inkább az a nagyon is nyomatékos küldetés, krisztusi imperativus, hogy nekünk az õ országát „alkalmas és alkalmatlan idõben” építenünk kell. Erõssége egyházunknak éppen az, hogy az „alkalmatlan idõ” válik kairosszá, azaz alkalmassá a szolgálatra, mert egyre inkább azzá teszi a helyzet maga.

Isten kezében a legalkalmatlanabbnak tûnõ idõ is alkalmassá válhat. A Love Parade-ok, a Cowparade-ok, a Formula–1-ek, a Sziget Fesztiválok, a virtuális valóságok alkalmatlannak látszó világa válik fokozottan alkalmassá Isten üdvtervében. Karl Rahner kérdésére (Az egyháznak vajon tétlenül, szinte közömbösen kell-e figyelnie a mai társadalom alakulását? Csak mintegy „következtetésszerûen” kell-e alakítania szolgálatát?) a válaszom nemleges. Korunk divatszellemével szembe is lehet helyezkedni, sõt bizonyos esetekben nemet kell tudni mondani regresszív, romboló jelenségekre. Igaz, ehhez hit és bátorság szükséges. Bátorság szükséges ahhoz is, hogy nyíltan és pozitívan vállalni tudjuk önmagunkat, saját értékeinket, és vállalni tudjuk – ha szükséges – a becsületes konfrontálódást is.

Napjaink szekuláris szelleme, az éppen divatos kultúra mintegy isteníti az egyént, a személyes szabadság eszméjét. Úgy állítja be a dolgokat, mintha az ember elegendõ lenne saját magának, õ lenne mindennek a végsõ kritériuma, és azért nem tartozik felelõsséggel senki és semmi iránt. Az egész társadalmi életet a változó, szubjektív igényeknek és ösztönöknek megfelelõen próbálják berendezni, szervezni, olykor „megideologizálni” azzal, hogy ez az igazi, a korlátlan szabadságeszmény megvalósulása.

Erõsségünk az a tanúságtétel, hogy egyetlen ember sem önmagáért való lény, az életet nem mi szereztük meg, hanem ajándékként kaptuk Istentõl. Tõle származunk, aki saját képére és hasonlatosságára teremtett minket, így minden ember Isten „szeretetének tervébõl születik” a világra. Ezt jelentette ki nekünk Jézus Krisztus, Isten Fia, a tökéletes ember.

Az egyház feladata emlékezni és emlékeztetni mindenkit: az ember valódi szabadsága abból származik, hogy Isten saját képét hordozza magában, hogy Jézus Krisztusban Isten országának örököstársai vagyunk, mert a fiúság lelkét kaptuk, amely a szabadság lelke.

Végezetül álljon itt XVI. Benedek pápa a családok valenciai világtalálkozóján elhangzott beszédének egyetemesen érvényes mondata: „…ha tekintetünket az élõ Isten felé fordítjuk, aki szabadságunk és az igazság biztosítéka, egy új emberiség elõfeltételeit teremtjük meg. A világnak ma különösen szüksége van arra, hogy hirdessük Istent, és tanúságot tegyünk róla, mivel Isten a szeretet, s ezáltal az egyetlen fény, amely megvilágítja a világ sötétségét, erõt ad az élethez és a cselekvéshez.”

Adorjáni Dezső Zoltán püspök (Erdélyi Egyházkerület)