e-világ

Vis maior – nagyobb erõ, elháríthatatlan természeti csapás. Erre hivatkoznak a katasztrófába fordult augusztus 20-ai tûzijátékért felelõs szervezõk és vezetõk. A tények, az idõben és térben a budapesti vidámságra lecsapó orkán és özönvíz százezres tömegekben ébresztette ugyanazt az érzést: mintha célzott jelentése lenne annak, hogy mindez ekkor és így történt. Sok-sok résztvevõ beszámolóját hallgatva lelkészként leginkább az indít együttérzésre a gyászolókkal, a sérültekkel, a pánik rettenetes élményét megtapasztaló, akkor és ott magukra hagyott emberekkel, hogy milyen megdöbbentõ szembesülnie azzal a mai Magyarországnak, hogy valóban vannak az ember felett erõk, tényleg létezik a félelmetes vis maior.

Vajon kimondhatjuk-e ennek alapján, amit akarva-akaratlanul is sugall a kifejezés, s amit a televízió egyik mûsorvezetõje nyíltan szóvá is tett: ahol Isten a felelõs, ott ne várjunk emberi beismerést, bûnvallást? Vajon keresztényekként, akik nem látjuk sem véletlennek, sem teljesen elõre láthatatlannak (hiszen egy fél országon vonult már végig a vihar!) az ünnep feletti ítéletidõt, el kell-e fogadnunk egy embertelennek és bosszúállónak beállított Istenre való magabiztos mutogatást, vagy pedig mélyebben leszállva az emberség és a Szentírás területére, elháríthatjuk-e ezt a leegyszerûsítést úgy, hogy nem hallgatjuk el a figyelmeztetést és a levonható következtetéseket?

Elõször is: valóban létezik vis maior, nagyobb erõ, méghozzá többféle – a természeti csapás ennek az egyik tipikus esete. Ebben tehát most nem hazudnak nekünk a politikusok, mint oly sok más esetben tették az utóbbi években, hónapokban. De talán éppen ebben rejlik az elsõ felismerés: milyen kár, hogy a politika csúcsain idõzõknek a nagyobb, az emberek felett álló erõ csak akkor jut eszébe, ha dolgozik egy, a felelõsség megállapítását vizsgáló bizottság! Hiszen nagyobb erõ nem csupán egy halálos katasztrófa lehet, hanem az a pozitív felelõsség is, hogy Isten az embereket egymás gondjára bízta – különösen is a szegényeket, kiszolgáltatottakat, özvegyeket, árvákat, édesanyákat, betegeket stb. Azokat tehát, akik még ma is a többséget jelentik a dúsgazdagokkal, hatalmasokkal, duzzadó erõvel a maguk útját törõ emberekkel szemben.

Amikor e téren és sok másban is égig érõ politikai és társadalmi hazugsághalom magasodik mindannyiunk elõtt, vajon miért nem jut eszébe senkinek nagyobb, emberek felett álló erõket halálosan komolyan venni? Az ószövetségi prófétákon keresztül megszólaló, „ítéletidõt” bejelentõ próféciák horrorfilmbe illõ társadalmi és erkölcsi helyzetképe sokszor pontról pontra egyezik mai helyzetünkkel! Vajon megváltozott-e azóta a legfelsõbb Vis Maior, Isten elvárása mindezek tekintetében? Már réges-régen hiteles és elvárható lenne az õszinte bûnvallás szava, ha az egymásért viselt – és a naponként áldozatokat követelõ! – felelõsségrõl van szó.

Mi köze ennek az augusztus 20-ai tragédiához? Talán egy erkölcsi, gazdasági és közösségi értelemben is romokban heverõ országhoz szerényebb ünneplés, csendesebb vidámság illene. Nem az államalapításhoz, a múlthoz nem illik ez, hanem hozzánk, a megszorítások ítéletideje elõtt álló országhoz. Hiszen a „Cirkuszt, kenyeret!” ókori római receptje csupán a tehetetlenség jele. Amikor másfél millió ember tolong a Duna partján, hogy a tûzijáték fényében feledje a mindennapi kiszolgáltatottságot az emberek, vezetõk munkája nyomán fölénk kerekedett „vis maiorokkal”, „reformcsomagokkal” szemben, fel kell tennünk a kérdést: vajon lesz-e ezer ember, aki szolidaritást vállal majd azokkal a mentõkkel és kórházakkal, akik azon az éjszakán derekasan helytálltak értünk a tûzoltókkal és rendõrökkel együtt, de akiknek az elbocsátását és erkölcsi alapú elmarasztalását és megtámadását megpróbálják elsõ számú közérdeknek feltüntetni?

Vajon szolidáris-e azokkal az ország, akikre számíthat a bajban? Tegyük fel magunknak a kérdést az irgalmas samaritánus történetébõl: ki volt azoknak a felebarátja, akik sérülten, kiszolgáltatva álltak az utcán? Mert akkor sokan felebarátainknak bizonyultak, akiket úgy kell (kellene) végre szeretnünk, mint önmagunkat!

Ezért annak az estének és éjszakának az emléke valóban a felelõsségvállalásról szól. Azokéról, akikre számíthattunk, s akiket valamiféle bizottság mégis felelõsnek kiálthat ki, s azokéról, akik – önmaguk érdekérõl is megfeledkezve – még hajlandók összetartani egymással, egymásért a fölénk kerekedõ veszedelmekben. A Vis Maior, a Felsõbb Erõ megpróbált minket: bárcsak igazabbak, jobbak, tisztábbak lennénk tõle!

Dr. Korányi András