A hét témája

Fun-da-men-ta-liz-mus

Szelet vetett, vihart kavart néhány évvel ezelõtt egy cikk, amelynek szerzõje a válás kapcsán azt írta, hogy az nem „bûn” – csupán „kudarc”. Nem is igazán ez a tagmondat keltett „riadalmat” az Evangélikus Élet olvasói körében, hanem az, hogy a cikkírót kimondottan az a cél motiválta, hogy írásával úgymond „levegye a bélyeget” az elváltakról. Bár e gesztus elsõre humánusnak és szeretetteljesnek is tûnhet (sokak számára bizonyára annak is tûnt), ám a megfogalmazás – mint e sorok szerzõje akkor részletesen kifejtette – teológiai szempontból elfogadhatatlan. Elfogadhatatlan, hiszen a bûn az ószövetségi próféták, Jézus Krisztus, Pál apostol és a kétezer éves egyház tanítása szerint is komolyabb valóság annál, mintsem azt egy cikkel bárkirõl is „le lehetne venni” (lásd például Tájoló, 2003. õsz, 10–11. o.).

A hívõ ember megnyilvánulásainak kell, hogy legyen teológiai fedezete, még akkor is, ha a hívõ nem szakteológus! Hitünk értelmében a bûn kérdését komolyan kell venni, hiszen a bûn az, ami embertársamnak kárt, fájdalmat okoz, ami Isten akarata ellen való. A költõ szavaival: „Én úgy hallgattam mindig, mint mesét / a bûnrõl szóló tanítást. (…) // Én nem tudtam, hogy annyi szörnyûség / barlangja szivem. (…) // Most már tudom. E rebbentõ igazság / nagy fényében az eredendõ gazság / szivemben, mint ravatal, feketül.” (József Attila: Én nem tudtam)

Azzal a bûn még nem lesz kevesebb, ha enyhébb dolognak nevezem; az okozott fájdalom, a kár akkor is ott marad, és nem segít rajta a tüneti kezelés. A bajba, bûnbe jutott embert még jobban kell szeretni, de nem úgy, hogy a bûnt – „tapintatosan” – nem nevezem bûnnek. Az emberi bûn olyannyira mély, hogy azon csak a felülrõl, kívülrõl jövõ isteni szeretet segíthet.

Minden keresztény vallja, hogy a bûnnek egyetlen legitim rendezési módja, gyógyírja van: a kereszt. Az egyéni bûnt – legyen az a közösség számára is egyértelmûen látható vagy mások elõl ügyesen palástolt – egyedül Jézus Krisztus, az áldozati Bárány keresztje veszi és viszi el.

A kereszt kétezer év óta kínálja magát minden embernek, hogy reá helyezzük, reá hárítsuk életünk minden szennyét és sötét dolgát. A kereszt ugyanis átkozott hely, s ami oda kerül, az halálnak halálával hal. A kereszt veszi le rólunk a bûnt, s nem egy cikkíró túlbuzgósága. De a kereszt valóban leveszi, átveszi a bûnömet, megsemmisíti azt, bármennyire kicsiny vagy nagy, láthatatlan vagy látható.

Így is fogalmazhatunk: egyedül a kereszt stigmája destigmatizál! Méghozzá egyszer s mindenkorra: tökéletesen!

Nem így a túlbuzgó cikkíró igyekezete. A szóban forgó szerzõ az Evangélikus Élet 2006. augusztus 6-i számának 8. oldalán megjelent írásában tollát újrahegyezõ lendületében észre sem veszi, hogy õ most is csak úgy tud „destigmatizálni”, hogy eközben másokat azonnal stigmatizál.

Figyeljünk csak arra, hogy mit is mond: aki nem úgy gondolkodik, mint õ, az „fundamentalista”. Aki tehát másképpen érvel, mint a cikkíró, vagy – horribile dictu – teológiailag nem tud egyetérteni vele, az „fundamentalista”. Pironkodjék hát a kockafej, maradi nézeteiért szégyellje magát minden jó ízlésû, felvilágosult, gondolkodó olvasó elõtt a szemellenzõs „fundamentalista”!

Íme, így lehet észrevétlenül a másikat lejáratni, hiteltelenné tenni, a gyanútlan olvasót manipulálni. Íme: ez a cédulázás, ez a stigmázás! A sztálinizmusból is jól ismert ez a sablonos, differenciálást nem ismerõ reduktív retorika: aki valamiben nem ért egyet Rákosi elvtárssal, az „fasiszta”.

Bár e sorok írója többször is eltökélte magában, hogy szóban és írásban is kerülni fogja a vitát az idézett cikkek írójával, most azonban mégis arra kényszerül, hogy megkérje õt: legyen szíves definiálni, hogy õ mit tekint fundamentalizmusnak! Vajon saját szóhasználata eltér-e a terminusnak a szakirodalomban (például James Barr) elfogadott definíciójától?

Magam is több alkalommal publikáltam errõl a témáról. Szakszerûségrõl, igényességrõl sokat hallhattunk-olvashattunk a cikkírótól, dr. Frenkl Róberttõl, ezért talán most tõle is elvárhatjuk ezt. Errõl az egy kérdésrõl szeretnék vele eszmét cserélni.

Lehet, hogy naiv vagyok, de én még mindig reménykedem abban, hogy az éleslátás, a tiszta beszéd, a cizellált gondolkodás hitbeli kérdések megértésében is segíthet, és kölcsönös erõfeszítéssel sok minden kiderülhet. Még talán az is, hogy mi és mi nem a „fundamentalizmus”, avagy mitõl keletkezik, mikor marad meg, és mikor tûnik végleg el a „stigma”.

Fabiny Tibor (ifj. dr.)