Szószóró

„Nincs most túl sok kedvem énekelni.” „Nekem sem, be is vagyok rekedve. De azért felmegyünk?” „Ha már eljöttünk idáig, legalább sétálunk egyet!” – Tavaszi emlékek jönnek elõ; milyen más volt akkor várakozó szívvel tartani a kápolna felé! Most csak úgy megyünk. A nyár is elmúlóban, a kérdések pedig megválaszolatlanul cikáznak körülöttünk. Az erdõ sötét; hétköznapi dolgokról fecsegünk. Mindegy, ha mást nem, nosztalgiázunk egy kicsit, hiszen jó hely az, és jó a levegõ az erdõben.

A kápolnából fény árad ki, gyertyafény; valaki van ott. Vár. Találkozásra. Velünk? Velünk együtt – egy valaki mással való találkozásra… Meggyújtunk még egy gyertyát, megilletõdötten állunk, ismerjük egymást régrõl, sõt nem teljesen „véletlen”, hogy találkozunk itt, mégis alig tudunk egymáshoz szólni… Inkább énekelni kezdünk mégis!

A csendben a nyár emlékei jönnek elõ. Ha valakivel leállnék csevegni, és arról esne szó, hogy mi mindent csináltam a szünetben, azt mondanám, hogy a szokásos dolgokat, semmi „extrát”, nem voltam külföldön, nem vettem részt túlélõtúrán, nem úsztam át a Balatont vagy ilyesmi, bár bevallom, a megvalósult programjaim nagyon nagy élményt jelentettek. A Bárka-tábor, a Szélrózsa, a biciklizés, Kapolcs szokatlanul jó volt…

Ott, a gyertyafénynél a kápolnában más megvilágításba kerültek jelentéktelennek tûnõ apróságok is. Mélyek, értékesek, de nehezen leírhatók, szinte titkosak. Pillanatok, találkozások, beszélgetések, melyek után lehajtott fejjel ültem, és nem találtam szavakat, aztán jóízû nevetések és örömök. Hányszor álltam az esõben, a viharban, a szélben, és csodáltam azt az erõt, amely akár el tudná pusztítani a föld színérõl az összes embert, de kegyelmébõl mégsem teszi, csak figyelmeztet… Szivárvány – szokatlanul sokszor álltam alatta idén nyáron, jel, a szövetség jele… (lásd 1Móz 9,13)

Sokszor van ez így: az ember nekiindul, a korábbi jó emlékek viszik (vagy a megszokás), de igazából ellenállás van benne, és aztán egy apró, meglepõ, váratlan momentum kizökkenti, felborítja, megtöri az ellenállását… Az idõ, az események, az élmények Istennel beszélgetve egészen másként értékelõdnek, mint emberi mércével mérve.

Ennek a tanévnek is ellenállással indulok neki. Nem nagyon akarom, de csinálni kell. „Bárcsak tovább tartana a nyár…” – ez az én emberi idõszámításom. Dagonyázni akarok még a kellemes élményeimben. Pedig lassan megtanulhattam volna már, hogy az év minden napján történhet csoda, találkozhatok vele. Fény, igazi világosság, hívogató fény árad a kápolnából. Valaki vár az elõttünk álló tanév minden egyes napján. Ez biztos, csak jó lenne, ha észre is venném, vennénk!

benceorsi