A vasárnap igéje

SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 13. VASÁRNAP – Lk 10,23–37

TV2 Napló, mai magyar valóság. 2006. augusztus 20., Budapest, budai alsó rakpart, este kilenc múlt néhány perccel. Egy fa rádõlt egy fiatal férfira. Összeesett. Az ütést követõen súlyos gerincsérülést szenvedett, és erõsen vérzett. Dokumentálják utólag: a férfi körülbelül negyvenöt percig feküdt átázott ruhában a járdán, a szakadó, hideg esõben, a tomboló viharban, mire a mentõk megtalálták. Csoda, de túlélte a történteket. Körülötte százas-ezres nagyságrendû tömeg haladt el ez idõ alatt. Senki nem mozdította meg. Nem dobott rá egy takarót. Nem próbálta enyhíteni a kínjait a lehetõségekhez képest. Egy volt közülük, az ünneplõ tömegbõl, de az emberi közöny, önzés (?) a bajban azonnal kivetette a közösségbõl. Szegény. Hát nem volt egy felebarátja sem… Ahogy azoknak sem, akik a vihar elõl elegáns szállodai hallokba, belvárosi üzletekbe menekültek – volna, ha a bent lévõk kinyitják elõttük az ajtót. De nem nyitották. Biztos jó okuk volt rá… (Vizes lett volna a kõ, vagy ilyesmi.) Nem vagyunk felebarátai egymásnak.

Az irgalmas samaritánus története az evangélium egyik szívdobbanása. A megelõzõ két versben Jézus boldognak mondja tanítványait, mert szem- és fültanúi lehettek mûködésének. Történeti, de nem üdvtörténeti szempontból különös a helyzetük, bár tudjuk, éppen õk, a tanúk sokszor milyen fájón hitetlenek, értetlenek voltak. Hitetlenség, értetlenség dolgában nekünk is van okunk önvizsgálatra… Magunkra nézve: az élet egy találkozássorozat. Mi, mai tanítványok hogyan állunk azzal a leckével, amelyet Jézus az õt nem tiszta szándékkal kérdezõ törvénytudó számára feladott? Aki eminens módjára tudja, mit ír a törvény betûje, önigazolás céljával mégis tovább faggatózik. Egy „út menti találkozásban” tudjuk-e, gyakoroljuk-e a hitbõl fakadó, egyedüli helyes, krisztusi magatartást – mi, akik adott esetben szintén korrektül „felmondjuk” a két nagy parancsolatot? Tehát hol is a szeretet határa? És ki a felebarát?

Jézus korában Palesztinában Izrael népére vonatkozott a kifejezés. Gyûlölet, ellenségeskedés közegében pártok, csoportok között nem véletlenül hangzik el zsidó-samaritánus kontextusban e példázat, tekintettel az égig csapó gyûlöletre, mely a samáriaiakat érte a zsidók részérõl.

Egy ember, aki Jeruzsálem (Isten lakóhelye) és Jerikó (az „elátkozott város” – lásd Józs 6,26) között fekszik félholtan, reprezentálja, hogy hol a szeretet határa. Külsõdleges parancsolat teljesítése közben a pap, a lévita – a templomi kultusz két szolgája – a mindennapi életben megmutatja: közel sem szereti úgy az ember embertársát, mint önmagát. A kultusz, a kõbe vésett törvény szempontjából lehetek korrekt, ám emberileg nullára vizsgázom, ha „csak” a szeretet, a legfontosabb hiányzik tetteimbõl!

Emberi dolog határokat húzni ma is. A samaritánusok zsidók általi gyûlölt megvetése is egy határ volt. Ma is számtalan korlát, sorompó választ el embert embertõl, népet néptõl.

A krisztusi szó szétfeszíti a kereteket. A tett nem bûnt kiegyenlítõ, üdvösséget és érdemeket szerzõ, hanem a hit, a hála természetébõl fakad. Az ítéletnél az fog elõkerülni, ahogy a másik, a nyomorúságban lévõ emberhez viszonyultam. Ne legyen kétségünk afelõl, hogy amit itt teszünk vagy elmulasztunk, odáig elkísér majd bennünket.

Isten szolgálata nem a templomban, hanem az országúton végeztetett el – nem a templomi ember, hanem a samaritánus által. Idõ, fáradság, pénz, erõ, lelki-érzelmi támasz adatott: mert a törvény szíve az irgalom (lásd Mt 12,7).

A rablók kezébe esettel azonosulva magunkat, beleélve magunkat a helyzetébe, mi is kapásból tudjuk a feleletet: az a felebarát, aki irgalmas hozzá(nk) – ez evidens. Na de én, én felebarát vagyok-e…?

Isten országának polgára, megtérõ bûnös: azonosítsuk magunkat az irgalmas samaritánussal! Hasonlítsunk hozzá! Jézus a szükséget szenvedõ ember testvérévé tette magát, eggyé a legkisebbel. Irgalmas – ódivatú szó; érti-e korunk embere? Rajtunk is múlik, hogy meglátjuk-e Jézust a legkisebben! Hit szerinti helyes felismerés: meglátni Jézust a szenvedõben, s tragédiánk e felismerés elmaradása… Jézus a legszentebb jeruzsálemi templomi kultusz fölé helyezi az embert. A félholt ember ügyét! A zsidó nem csak a zsidóért felelõs – s ki-ki maga tudja igazán folytatni a sort, hogy kinek nem akaródzik a felebarátjává lennie…

Ami igazán megdöbbentõ: ma, 2006 Magyarországán percnyi gondolkodás után valamennyien el tudnánk mondani egy ehhez hasonló, aktuális történetet. Be tudnánk helyettesíteni a szereplõket is társadalmi, szociális helyze-tünktõl, vallási, nemzetiségi hovatarto-zásunktól, pártszimpátiánktól stb. függõen: „Ez pont olyan, mintha egy X. feküdne az úton, és elmenne mellette segítségnyújtás nélkül egy Y. és egy Z., és csak egy W. állna meg végül.” Mindez felrázó erejû kell, hogy legyen. Úgyhogy itt álljunk meg, és gondolkodjunk el. Mert ma is történik valahol valami, és valakit irgalmatlanul otthagynak.

Vagy megszánnak és felsegítenek?

Kõháti Dorottya