A vasárnap igéje

SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 13. VASÁRNAP – Lk 10,23–37

TV2 Napló, mai magyar valóság. 2006. augusztus 20., Budapest, budai alsó rakpart, este kilenc múlt néhány perccel. Egy fa rádőlt egy fiatal férfira. Összeesett. Az ütést követően súlyos gerincsérülést szenvedett, és erősen vérzett. Dokumentálják utólag: a férfi körülbelül negyvenöt percig feküdt átázott ruhában a járdán, a szakadó, hideg esőben, a tomboló viharban, mire a mentők megtalálták. Csoda, de túlélte a történteket. Körülötte százas-ezres nagyságrendű tömeg haladt el ez idő alatt. Senki nem mozdította meg. Nem dobott rá egy takarót. Nem próbálta enyhíteni a kínjait a lehetőségekhez képest. Egy volt közülük, az ünneplő tömegből, de az emberi közöny, önzés (?) a bajban azonnal kivetette a közösségből. Szegény. Hát nem volt egy felebarátja sem… Ahogy azoknak sem, akik a vihar elől elegáns szállodai hallokba, belvárosi üzletekbe menekültek – volna, ha a bent lévők kinyitják előttük az ajtót. De nem nyitották. Biztos jó okuk volt rá… (Vizes lett volna a kő, vagy ilyesmi.) Nem vagyunk felebarátai egymásnak.

Az irgalmas samaritánus története az evangélium egyik szívdobbanása. A megelőző két versben Jézus boldognak mondja tanítványait, mert szem- és fültanúi lehettek működésének. Történeti, de nem üdvtörténeti szempontból különös a helyzetük, bár tudjuk, éppen ők, a tanúk sokszor milyen fájón hitetlenek, értetlenek voltak. Hitetlenség, értetlenség dolgában nekünk is van okunk önvizsgálatra… Magunkra nézve: az élet egy találkozássorozat. Mi, mai tanítványok hogyan állunk azzal a leckével, amelyet Jézus az őt nem tiszta szándékkal kérdező törvénytudó számára feladott? Aki eminens módjára tudja, mit ír a törvény betűje, önigazolás céljával mégis tovább faggatózik. Egy „út menti találkozásban” tudjuk-e, gyakoroljuk-e a hitből fakadó, egyedüli helyes, krisztusi magatartást – mi, akik adott esetben szintén korrektül „felmondjuk” a két nagy parancsolatot? Tehát hol is a szeretet határa? És ki a felebarát?

Jézus korában Palesztinában Izrael népére vonatkozott a kifejezés. Gyűlölet, ellenségeskedés közegében pártok, csoportok között nem véletlenül hangzik el zsidó-samaritánus kontextusban e példázat, tekintettel az égig csapó gyűlöletre, mely a samáriaiakat érte a zsidók részéről.

Egy ember, aki Jeruzsálem (Isten lakóhelye) és Jerikó (az „elátkozott város” – lásd Józs 6,26) között fekszik félholtan, reprezentálja, hogy hol a szeretet határa. Külsődleges parancsolat teljesítése közben a pap, a lévita – a templomi kultusz két szolgája – a mindennapi életben megmutatja: közel sem szereti úgy az ember embertársát, mint önmagát. A kultusz, a kőbe vésett törvény szempontjából lehetek korrekt, ám emberileg nullára vizsgázom, ha „csak” a szeretet, a legfontosabb hiányzik tetteimből!

Emberi dolog határokat húzni ma is. A samaritánusok zsidók általi gyűlölt megvetése is egy határ volt. Ma is számtalan korlát, sorompó választ el embert embertől, népet néptől.

A krisztusi szó szétfeszíti a kereteket. A tett nem bűnt kiegyenlítő, üdvösséget és érdemeket szerző, hanem a hit, a hála természetéből fakad. Az ítéletnél az fog előkerülni, ahogy a másik, a nyomorúságban lévő emberhez viszonyultam. Ne legyen kétségünk afelől, hogy amit itt teszünk vagy elmulasztunk, odáig elkísér majd bennünket.

Isten szolgálata nem a templomban, hanem az országúton végeztetett el – nem a templomi ember, hanem a samaritánus által. Idő, fáradság, pénz, erő, lelki-érzelmi támasz adatott: mert a törvény szíve az irgalom (lásd Mt 12,7).

A rablók kezébe esettel azonosulva magunkat, beleélve magunkat a helyzetébe, mi is kapásból tudjuk a feleletet: az a felebarát, aki irgalmas hozzá(nk) – ez evidens. Na de én, én felebarát vagyok-e…?

Isten országának polgára, megtérő bűnös: azonosítsuk magunkat az irgalmas samaritánussal! Hasonlítsunk hozzá! Jézus a szükséget szenvedő ember testvérévé tette magát, eggyé a legkisebbel. Irgalmas – ódivatú szó; érti-e korunk embere? Rajtunk is múlik, hogy meglátjuk-e Jézust a legkisebben! Hit szerinti helyes felismerés: meglátni Jézust a szenvedőben, s tragédiánk e felismerés elmaradása… Jézus a legszentebb jeruzsálemi templomi kultusz fölé helyezi az embert. A félholt ember ügyét! A zsidó nem csak a zsidóért felelős – s ki-ki maga tudja igazán folytatni a sort, hogy kinek nem akaródzik a felebarátjává lennie…

Ami igazán megdöbbentő: ma, 2006 Magyarországán percnyi gondolkodás után valamennyien el tudnánk mondani egy ehhez hasonló, aktuális történetet. Be tudnánk helyettesíteni a szereplőket is társadalmi, szociális helyze-tünktől, vallási, nemzetiségi hovatarto-zásunktól, pártszimpátiánktól stb. függően: „Ez pont olyan, mintha egy X. feküdne az úton, és elmenne mellette segítségnyújtás nélkül egy Y. és egy Z., és csak egy W. állna meg végül.” Mindez felrázó erejű kell, hogy legyen. Úgyhogy itt álljunk meg, és gondolkodjunk el. Mert ma is történik valahol valami, és valakit irgalmatlanul otthagynak.

Vagy megszánnak és felsegítenek?

Kőháti Dorottya