Keresztutak

A tamperei Kaleva gyülekezet augusztus 21-én ünnepelte templomának negyvenedik születésnapját. 1966-ban készült el az alaprajzában halat formázó épület, mely a gyülekezet különböző munkaterületeinek is otthont ad – napközi otthon, ifjúsági termek sora működött benne hosszú időn át. Raili és Reima Pietilä építész munkáját dicséri az is, hogy az épületet könnyedén a gyülekezet időközben megváltozott igényeihez lehetett alakítani. Ma ugyanis kevesebb konfirmanduscsoport működik a húszezer fős (!) gyülekezetben, helyettük az időseknek nyújtanak napközi programokat, s rájuk gondolva alakítottak ki melegkonyhát és szereltek fel a közlekedést megkönnyítő lépcsőlifteket.

Építésekor a templom meglepetést okozott szokatlan formájával, de mára már a város egyik büszkeségeként tekintenek rá, és bevonult az építészettörténetbe is. Az égbetörő betonoszlopok, melyeket pillérek kötnek össze, és a magas, keskeny ablakok egyszerre idézik a gótikus katedrálisokat és a finn erdőket, melyekben a magas fenyők között hasonló módon szűrődik át a fény. A fa motívuma nemcsak a falakon, hanem a farönköket imitáló padokban is megjelenik. Természetesen ez az anyag köszön vissza az orgonára tekintve és az oltár mögött álló szoborban is. Ez utóbbi, melynek címe Megrepedt nádszál (szintén Reima Pietilä tervezte), emlékezteti a padban ülőket: „A megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja el, igazán hirdeti a törvényt.” (Ézs 42,3) Az oltár mellett álló fakereszt kissé emelkedő két ága a templomtérből bárhonnan nézve ölelő karok hatását kelti, emlékeztetve a Megváltóra, aki a keresztfán hozott áldozatával magához ölelt minden embert.

A harmincöt méter magasban lakó harang az egyetlen a messzi északon, amely minden délben tizenkét órakor megszólal. A reformáció után Skandináviában megszűnt déli harangszó gyakorlatát a templomépítő lelkész, Paavo Viljanen állította vissza. Paavo Viljanen éppen hetvenöt éve, 1931-ben érkezett Sopronba, és az evangélikus teológián eltöltött tanév alatt egy életre elkötelezte magát a magyar nép mellett. A Tamperébe érkező vendégeket mindig szívesen fogadta, s magnóra mondta a templom történetének a rövid ismertetését, hogy távollétében is anyanyelvükön üdvözölhesse az odatévedő magyarokat. Ki tudja, hányan hallgatták negyven év alatt megindultan az ismertető befejező mondatát: „Kérem, adják át üdvözletemet második hazámnak, a szeretett Magyarországnak!” Ezúton átadom. Paavo Viljanen 1972-ben elhunyt, de szeretetének eme megnyilvánulása túlélte őt.

1. augusztusában huszonkét megilletődött magyar hallgatta a kopott magnószalagról a távoli üzenetet: a sárszentlőrinci testvérgyülekezet küldöttségének tagjai, akik a jubileumi ünnepségen vettek részt, s előtte-utána Finnországgal ismerkedtek. Az utazással a testvér-gyülekezeti kapcsolat jubileumát is ünnepelték, hiszen huszonöt éve, 1981-ben (már Paavo Viljanen halála után, de az ő magvetésének köszönhetően) a gyülekezetében lévő magyarbarátok kezdeményezték, hogy Viljanen egyik legjobb barátjának, Csepregi Bélának a gyülekezetével létesüljön testvér-gyülekezeti kapcsolat. A két gyülekezet kölcsönös látogatásainak révén évtizedek óta tartó barátságok születtek, s a most érkezettek alig győztek válaszolni a kérdésekre, melyek Juliska nénik, Jóska bácsik, Etelka nénik hogyléte felől érdeklődtek.

A tamperei gyülekezet számos munkaága között virágzik a magyar kör, mely kéthetenként gyűlik össze Simo Koho lelkész vezetésével. A körbe azok járnak, akik a gyülekezeti látogatásokon magyarbarátokká váltak. Az összejöveteleken hazánk földrajzával, történelmével, kultúrájával kapcsolatos témákról van szó, nyelvtanulással egybekötve. Az átlagéletkor viszonylag magas, nemcsak azért, mert a Kaleva gyülekezet egyébként is elöregedett, hanem azért is, mert van egy százéves tagja, aki a jubileumi istentiszteleten is részt vett. A sárszentlőrinciek fogadásáról a magyar kör tagjai gondoskodtak, s szívvel-lélekkel azon voltak, hogy a vendégek jól érezzék magukat. A nyelvtanfolyamon felszedett szavakat-kifejezéseket is buzgón, haszonnal forgatták. A régiek mellett új barátságok születtek. Példa rá az egyik idős finn néni, aki egy magyar fiatalt kézen fogva járult az úrvacsorához.

Az ünnepségen Karl Jánosné Csepregi Erzsébet a többszörös jubileumról megemlékezve Sámuel próféta szavait idézte: „Mindeddig megsegített bennünket az Úr!” (1Sám 7,12) Ezt az igét finnül és magyarul egy-egy kopjafába vésve emlékeztetőül átadta finn barátainknak. A kopjafák ezután két nyelven hirdetik Isten dicsőségét és a testvérnépek barátságát.

D. A. – Cs. M.