Keresztutak

Egy éve annak, hogy Roger Schutz, a taizéi ökumenikus közösség alapítója merénylet áldozata lett. Ez alkalomból François testvér megemlékezõ levelet tett közzé a közösség honlapján.

Tavaly sok olyan üzenetet kaptunk, amelyben Roger testvér halálát Martin Luther King, Romero püspök vagy Gandhi halálához hasonlították. Mindezzel együtt azonban tagadhatatlan, hogy eltérések is vannak közöttük. Az utóbbiakat ugyanis valamilyen politikai, ideológiai színezetû küzdelemben egy olyan ellenség ölte meg, amely nem tudta elviselni véleményüket, befolyásukat.

Sokak szerint hiábavaló bármifajta magyarázatot keresni Roger testvér meggyilkolására. A rossz mindig megkérdõjelez minden magyarázatot. Az Ószövetség egy igaz embere azt mondta, hogy „indok nélkül” gyûlölték, Szent János pedig ugyanezt a megállapítást adja Jézus szájába: „Minden ok nélkül gyûlöltek.”

Ugyanakkor Roger testvér mellett élve személyiségének egyik vonása folytonosan meglepett, és elgondolkodtat, hogy vajon ez a tulajdonsága megmagyarázza-e halálának körülményét. Roger testvér ártatlan ember volt. Nem mintha nem lett volna hibája. Az ártatlan olyan valaki, akinek – másokkal ellentétben – bizonyos dolgok teljesen nyilvánvalóak és rögtön világosak. Az ártatlan számára az igazság nyilvánvaló. Nem függ az érveléstõl. „Látja” az igazságot, és csak nehezen veszi tudomásul, hogy mások csak aprólékosabb munkával jutnak el ugyanoda. Számára az, amit mond, egyszerû és világos; csodálkozik azon, hogy mások nem így érzik. Könnyen megérthetjük, hogy ilyenkor kiszolgáltatottnak és törékenynek érezheti magát. És mégis, ártatlanságában általában nincs semmi naivitás. Számára a valóság áttetszõbb, mint másoknak: mintegy „átlát” rajta.

A keresztények egységét veszem példának. Roger testvér számára nyilvánvaló volt, hogy ha az egységet Krisztus akarta, akkor azt meg lehet élni – késlekedés nélkül. Mindenfajta ez ellen irányuló érv mesterkéltnek tûnt a számára. A keresztények egysége Roger testvérnek mindenekelõtt a kiengesztelõdés kérdését jelentette. És alapjában véve igaza volt, mivel mi mindannyian túl ritkán tesszük föl magunknak a kérdést, hogy vajon készek vagyunk-e megfizetni ennek az egységnek az árát. Egy olyan folyamatot, amely nem érinti meg a bensõnket, lehet-e még egyáltalán kiengesztelõdésnek nevezni?

Azt mondják, hogy nem volt teologikus gondolkodása. De vajon nem látott-e sokkal tisztábban, mint azok, akik ezt mondták? A keresztényeknek századok óta érvekre van szükségük, hogy megosztottságukat igazolják. Mesterségesen növelték az ellentéteket, és ezzel észrevétlenül olyan versengésbe sodorták magukat, amelyen aztán képtelenek voltak túllépni. Nem „láttak át” a valóságon. Az egység számukra lehetetlennek tûnt.

Roger testvér realista ember volt. Számolt mindazzal, ami megvalósíthatatlan, fõként intézményi szemszögbõl. Ennél a pontnál azonban nem tudott megállni. Ártatlansága olyan nagyon különleges meggyõzõ erõt, egyfajta gyöngédséget adott neki, amely soha nem ismerte el, hogy legyõzték. A keresztények egységét egészen a végletekig a kiengesztelõdés kérdésének tekintette, amelyben a kiengesztelõdés egy olyan út, amelyen minden keresztény elindulhat, és ha valóban mindenki erre az útra lépne, akkor egészen közel kerülhetnénk az egységhez.

Volt egy másik terület is, ahol Roger testvér sajátos hozzáállása érezhetõ volt, és ahol talán még jobban láthattuk személyiségét, annak minden radikalizmusával együtt: minden elviselhetetlen volt számára, ami megkérdõjelezte Isten szeretetét. Nem a gondolkodás visszautasításáról van szó, hanem sokkal inkább arról az erõs belsõ meggyõzõdésrõl, amely szerint a helyesnek vélt szavak – például Isten szeretetérõl – valójában eltakarják mindazt, amit a mindennapi emberek várnak ettõl a szeretettõl. Ennek fényében érthetjük meg, hogy Roger testvér miért hangsúlyozta annyira az emberi lélek mélyén lakozó jóságot. Nem voltak hamis illúziói a rosszról. Természetébõl adódóan sebezhetõ volt, azonban bizonyos volt afelõl, hogy ha Isten szeret és megbocsát, akkor többé nem hánytorgatja fel a rosszat. Minden igaz megbocsátás felébreszti az emberi szív mélyét, amely a jóságra teremtetett.

Paul Ricoeurt megérintette ez a jóságra helyezett hangsúly. Azt mondta egyszer nekünk Taizében, hogy ebben látja a vallás értelmét: „Fölszabadítani az emberi jóság mélyét, és elmenni megkeresni ott, ahonnan már teljesen eltûnni látszik.” A múltban volt egy bizonyos keresztény tanítás, amely lankadatlanul visszatért az emberi természet alapvetõen rossz mibenlétéhez, hogy ezzel mintegy garantálja a megbocsátás valódi ingyenességét. Ezzel azonban sok olyan embert távolított el a hittõl, akiknek az volt a benyomásuk, hogy Isten szeretete feltételekhez kötött, s a hirdetett megbocsátás nem teljes.

Roger testvér örökségének legértékesebb része talán a szeretet és a megbocsátás értelmezésében áll. Két olyan valóság, amely elõlünk sokszor rejtve maradt, de számára magától értetõdõ volt, rögtön felfogta õket. Ezen a téren valóban ártatlan volt: mindig egyszerû, kiszolgáltatott, olvasni tudott a másik szívében, és határtalan bizalomra volt képes. Arcának szép tekintetében mindez megjelent. A gyermekekkel is azért érezhette magát olyan jól, mert õk is ugyanazzal a közvetlenséggel élik az életüket, nem tudják megvédeni magukat, és nem tudnak hinni a bonyolult dolgokban. Szívük egyenesen afelé halad, ami megérinti õket.

A kétkedés mindig jelen volt Roger testvér életében. Ezért is szerette annyira a következõ szavakat: „Add, hogy ne szólhasson bennem a sötét!” A sötétséggel a kétségre utalt. De ez a kétkedés soha nem kezdte ki azt a bizonyosságot, amellyel Isten szeretetét érezte. Talán éppen e miatt a kétség miatt használt olyan nyelvezetet, amely kizárt minden kétértelmûséget. A bizonyosság, amelyrõl beszélek, nem intellektuális szinten helyezkedik el, hanem sokkal mélyebben, magában a szívben. És mint minden, amit nem lehet erõs érveléssel vagy pusztán jól felépített gondolatmenettel megvédeni, ez a bizonyosság is szükségszerûen törékeny marad.

Az evangéliumokban zavaró Jézus egyszerûsége. Hallgatósága közül néhányan megkérdõjelezve érezték magukat: mintha szívük legmélyebb gondolatai leplezõdtek volna le.

Sokak számára fenyegetõen hatott Jézus áttetszõen tiszta nyelvezete és az, ahogyan a szívekben olvasott. Egy olyan ember, aki nem hagyja magát bezárni a konfliktusok által teremtett keretekbe, veszélyesnek tûnhet egyesek számára. Az ilyen ember elbûvöl, de a bûvölet köny-nyen ellenséges érzelemmé változhat.

Roger testvér ártatlanságával, azonnali felfogásával és tekintetével bizonyosan elbûvölõ volt. És azt gondolom, hogy néhányaknak a szemében látta, hogy a bûvölet bizalmatlanságot vagy erõszakosságot válthat ki. Egy olyan ember számára, aki feloldhatatlan konfliktusokat hordoz magában, szükségszerû volt, hogy ez az ártatlanság elviselhetetlenné váljon. Ekkor már nem elég csupán bántani az ártatlanságot. Meg kellett semmisítenie azt. Bernard de Senarclens írta: „Ha a fény túl erõs, és azt gondolom, hogy ami Roger testvérbõl áradt, az valóban elkápráztató lehetett, akkor azt nem mindig könnyû elviselni. Ilyenkor nem marad más megoldás, mint megsemmisíteni a világító fényforrást: kioltani azt.”

Azért szerettem volna papírra vetni ezeket a gondolatokat, hogy megmutathassam Roger testvér életének egységét. Érthetetlen halála különösen megpecsételte azt, ami mindig is volt. Mert õ nem valami általa képviselt ügy miatt halt meg. Azért ölték meg, ami õ maga volt.

A Magyar Nemzet 2006. augusztus 16-i számában megjelent fordítás alapján