Keresztutak

Egy éve annak, hogy Roger Schutz, a taizéi ökumenikus közösség alapítója merénylet áldozata lett. Ez alkalomból François testvér megemlékező levelet tett közzé a közösség honlapján.

Tavaly sok olyan üzenetet kaptunk, amelyben Roger testvér halálát Martin Luther King, Romero püspök vagy Gandhi halálához hasonlították. Mindezzel együtt azonban tagadhatatlan, hogy eltérések is vannak közöttük. Az utóbbiakat ugyanis valamilyen politikai, ideológiai színezetű küzdelemben egy olyan ellenség ölte meg, amely nem tudta elviselni véleményüket, befolyásukat.

Sokak szerint hiábavaló bármifajta magyarázatot keresni Roger testvér meggyilkolására. A rossz mindig megkérdőjelez minden magyarázatot. Az Ószövetség egy igaz embere azt mondta, hogy „indok nélkül” gyűlölték, Szent János pedig ugyanezt a megállapítást adja Jézus szájába: „Minden ok nélkül gyűlöltek.”

Ugyanakkor Roger testvér mellett élve személyiségének egyik vonása folytonosan meglepett, és elgondolkodtat, hogy vajon ez a tulajdonsága megmagyarázza-e halálának körülményét. Roger testvér ártatlan ember volt. Nem mintha nem lett volna hibája. Az ártatlan olyan valaki, akinek – másokkal ellentétben – bizonyos dolgok teljesen nyilvánvalóak és rögtön világosak. Az ártatlan számára az igazság nyilvánvaló. Nem függ az érveléstől. „Látja” az igazságot, és csak nehezen veszi tudomásul, hogy mások csak aprólékosabb munkával jutnak el ugyanoda. Számára az, amit mond, egyszerű és világos; csodálkozik azon, hogy mások nem így érzik. Könnyen megérthetjük, hogy ilyenkor kiszolgáltatottnak és törékenynek érezheti magát. És mégis, ártatlanságában általában nincs semmi naivitás. Számára a valóság áttetszőbb, mint másoknak: mintegy „átlát” rajta.

A keresztények egységét veszem példának. Roger testvér számára nyilvánvaló volt, hogy ha az egységet Krisztus akarta, akkor azt meg lehet élni – késlekedés nélkül. Mindenfajta ez ellen irányuló érv mesterkéltnek tűnt a számára. A keresztények egysége Roger testvérnek mindenekelőtt a kiengesztelődés kérdését jelentette. És alapjában véve igaza volt, mivel mi mindannyian túl ritkán tesszük föl magunknak a kérdést, hogy vajon készek vagyunk-e megfizetni ennek az egységnek az árát. Egy olyan folyamatot, amely nem érinti meg a bensőnket, lehet-e még egyáltalán kiengesztelődésnek nevezni?

Azt mondják, hogy nem volt teologikus gondolkodása. De vajon nem látott-e sokkal tisztábban, mint azok, akik ezt mondták? A keresztényeknek századok óta érvekre van szükségük, hogy megosztottságukat igazolják. Mesterségesen növelték az ellentéteket, és ezzel észrevétlenül olyan versengésbe sodorták magukat, amelyen aztán képtelenek voltak túllépni. Nem „láttak át” a valóságon. Az egység számukra lehetetlennek tűnt.

Roger testvér realista ember volt. Számolt mindazzal, ami megvalósíthatatlan, főként intézményi szemszögből. Ennél a pontnál azonban nem tudott megállni. Ártatlansága olyan nagyon különleges meggyőző erőt, egyfajta gyöngédséget adott neki, amely soha nem ismerte el, hogy legyőzték. A keresztények egységét egészen a végletekig a kiengesztelődés kérdésének tekintette, amelyben a kiengesztelődés egy olyan út, amelyen minden keresztény elindulhat, és ha valóban mindenki erre az útra lépne, akkor egészen közel kerülhetnénk az egységhez.

Volt egy másik terület is, ahol Roger testvér sajátos hozzáállása érezhető volt, és ahol talán még jobban láthattuk személyiségét, annak minden radikalizmusával együtt: minden elviselhetetlen volt számára, ami megkérdőjelezte Isten szeretetét. Nem a gondolkodás visszautasításáról van szó, hanem sokkal inkább arról az erős belső meggyőződésről, amely szerint a helyesnek vélt szavak – például Isten szeretetéről – valójában eltakarják mindazt, amit a mindennapi emberek várnak ettől a szeretettől. Ennek fényében érthetjük meg, hogy Roger testvér miért hangsúlyozta annyira az emberi lélek mélyén lakozó jóságot. Nem voltak hamis illúziói a rosszról. Természetéből adódóan sebezhető volt, azonban bizonyos volt afelől, hogy ha Isten szeret és megbocsát, akkor többé nem hánytorgatja fel a rosszat. Minden igaz megbocsátás felébreszti az emberi szív mélyét, amely a jóságra teremtetett.

Paul Ricoeurt megérintette ez a jóságra helyezett hangsúly. Azt mondta egyszer nekünk Taizében, hogy ebben látja a vallás értelmét: „Fölszabadítani az emberi jóság mélyét, és elmenni megkeresni ott, ahonnan már teljesen eltűnni látszik.” A múltban volt egy bizonyos keresztény tanítás, amely lankadatlanul visszatért az emberi természet alapvetően rossz mibenlétéhez, hogy ezzel mintegy garantálja a megbocsátás valódi ingyenességét. Ezzel azonban sok olyan embert távolított el a hittől, akiknek az volt a benyomásuk, hogy Isten szeretete feltételekhez kötött, s a hirdetett megbocsátás nem teljes.

Roger testvér örökségének legértékesebb része talán a szeretet és a megbocsátás értelmezésében áll. Két olyan valóság, amely előlünk sokszor rejtve maradt, de számára magától értetődő volt, rögtön felfogta őket. Ezen a téren valóban ártatlan volt: mindig egyszerű, kiszolgáltatott, olvasni tudott a másik szívében, és határtalan bizalomra volt képes. Arcának szép tekintetében mindez megjelent. A gyermekekkel is azért érezhette magát olyan jól, mert ők is ugyanazzal a közvetlenséggel élik az életüket, nem tudják megvédeni magukat, és nem tudnak hinni a bonyolult dolgokban. Szívük egyenesen afelé halad, ami megérinti őket.

A kétkedés mindig jelen volt Roger testvér életében. Ezért is szerette annyira a következő szavakat: „Add, hogy ne szólhasson bennem a sötét!” A sötétséggel a kétségre utalt. De ez a kétkedés soha nem kezdte ki azt a bizonyosságot, amellyel Isten szeretetét érezte. Talán éppen e miatt a kétség miatt használt olyan nyelvezetet, amely kizárt minden kétértelműséget. A bizonyosság, amelyről beszélek, nem intellektuális szinten helyezkedik el, hanem sokkal mélyebben, magában a szívben. És mint minden, amit nem lehet erős érveléssel vagy pusztán jól felépített gondolatmenettel megvédeni, ez a bizonyosság is szükségszerűen törékeny marad.

Az evangéliumokban zavaró Jézus egyszerűsége. Hallgatósága közül néhányan megkérdőjelezve érezték magukat: mintha szívük legmélyebb gondolatai lepleződtek volna le.

Sokak számára fenyegetően hatott Jézus áttetszően tiszta nyelvezete és az, ahogyan a szívekben olvasott. Egy olyan ember, aki nem hagyja magát bezárni a konfliktusok által teremtett keretekbe, veszélyesnek tűnhet egyesek számára. Az ilyen ember elbűvöl, de a bűvölet köny-nyen ellenséges érzelemmé változhat.

Roger testvér ártatlanságával, azonnali felfogásával és tekintetével bizonyosan elbűvölő volt. És azt gondolom, hogy néhányaknak a szemében látta, hogy a bűvölet bizalmatlanságot vagy erőszakosságot válthat ki. Egy olyan ember számára, aki feloldhatatlan konfliktusokat hordoz magában, szükségszerű volt, hogy ez az ártatlanság elviselhetetlenné váljon. Ekkor már nem elég csupán bántani az ártatlanságot. Meg kellett semmisítenie azt. Bernard de Senarclens írta: „Ha a fény túl erős, és azt gondolom, hogy ami Roger testvérből áradt, az valóban elkápráztató lehetett, akkor azt nem mindig könnyű elviselni. Ilyenkor nem marad más megoldás, mint megsemmisíteni a világító fényforrást: kioltani azt.”

Azért szerettem volna papírra vetni ezeket a gondolatokat, hogy megmutathassam Roger testvér életének egységét. Érthetetlen halála különösen megpecsételte azt, ami mindig is volt. Mert ő nem valami általa képviselt ügy miatt halt meg. Azért ölték meg, ami ő maga volt.

A Magyar Nemzet 2006. augusztus 16-i számában megjelent fordítás alapján