A hét témája

Az 1941-ben végzett osztályból háromtagú kis csoport vonja magára figyelmünket a gimnázium udvarán. Juhász György Németországból érkezett: „1957 óta élek Kölnben; az Aqua fotós cég kereskedelmi levelezőjeként mentem nyugdíjba. Két-három évente hazajárok, úgyhogy nem idegen nekem Nyíregyháza. De azért sikerült eltévednem tegnap, annyira megváltozott, átépült a város!”

Amikor az emlékei felől kérdezősködünk, siet a válasszal: „Jó emlékeim vannak! Főleg az, hogy az iskola megtanított vigyázni a minőségre, egyfajta minőségtudatot nevelt belénk, amit egész életünk során kamatoztathattunk.”

Málnási János megmaradt nyíregyházinak, amit nagy szerencseként él meg – különösen azért, mert gyermekei, unokái is körülveszik. Megbicsaklik a hangja, amikor az iskolától kapott útravalót említi, amelyből ő a Kossuthtól megörökölt hazaszeretetet tartja a legfontosabbnak. „Mi akkor ötvennégyen érettségiztünk, és az egy osztály volt, nem a meg b, mint manapság, és gondolja el, húsz év múlva, 1961-ben tudtuk megszervezni az első találkozásunkat. Különösen a külföldre szakadt társainkat volt nehéz megtalálni. Azóta ötévenként találkoztunk, de mostanában, hogy öregszünk, évente; már csak heten vagyunk.”

Szohor Miklósra ez nem vonatkozik, mint mondja: „Dániából érkeztem, ott élek a háború óta. Építészmérnök lettem még itthon, aztán megszereztem a dán diplomámat is, és ebben a szakmában tevékenykedtem hatvanhét éves koromig, amíg nyugdíjba nem mentem. Négy gyermekem, négy unokám és dédunokám van, de ők mind dánok, ahogy már magamat is félig dánnak érzem. Hatvanegy éve csak dánul beszélek. Dániában nagyon kevés magyar él, s hol találnám meg őket…” Arra a kérdésre, hogy a háború után miért épp ott kezdett új életet, a következőképpen válaszol: „Isten segítségével, de magam is nagyon igyekeztem… Ez volt az egyetlen földrajzi lehetőség, hogy elkerüljem a háborút. Annak idején kivezényelték az egész Műegyetemet Németországba, s aztán, mivel ez nem tetszett, szépen elsétáltam Dániába. Annak ellenére, hogy akkor ellenségek voltunk, a Vöröskereszt azonnal menekültként fogadott, s megkaptunk minden segítséget. Aztán amíg a berlini fal állt, nem is mertünk hazajönni. Nem tudom, emlékeznek-e még erre a névre, hogy Szohor, de édesapám Nyíregyháza utolsó polgármestere volt a háború előtt… Ahogy polgármester volt a nagyapám és a szépapám is. Mind az édesanyám, mind pedig az édesapám családja a városalapítók között volt.”

Szohor Miklós tizenöt éve és öt éve látogatott el a Kossuth-gimnáziumba, s amit tapasztal, elégedettséggel tölti el. „Dánián kívül is sok helyen megfordultam, de sehol sem találtam olyan iskolát, amely jobb, szélesebb és alaposabb kulturális nevelést adott volna, mint ez itt. Nagyon sokat gondoltam Belohorszky, Szikrai, Valent tanár úrra, akik olyan hátteret adtak nekem, amiből jóformán meg tudtam élni. Nemcsak kulturálisan, hanem anyagilag is.”