A hét témája

Molnár Tamás Kanadából jött haza, Edmontonból. 1969-ben hagyta el az országot. Az agrár végzettségű építési vállalkozó széles jókedvét olykor a meghatódottság árnyalja, az emlékekkel együtt érzelmek törnek rá: „Ahogy itt ül velem szemben Székely Miki barátom, szinte látom magam előtt azokat a hatalmas focimeccseket, amiket a piszkos latinosokkal vívtunk! Az osztály fele belőlünk, jó franciásokból állt, és hát ők voltak a piszkos latinosok! Állandó volt a vetélkedés köztünk. Nem volt egyszerű dolog találkozni Bódor tanár úrral. Hányszor, de hányszor emlegetem ott kint azoknak, akik nem végeznek jó munkát, és mentegetőznek, amit ő mondott nekem annak idején, amikor nem volt elégedett magyarórán a teljesítményemmel. Nem azzal tűntem ki, hogy jó tanuló lettem volna. De a barátaim, osztálytársaim, tanáraim, az iskola adott valamit, amit az életben nem lett volna ilyen egyszerű elsajátítanom. Ezt csak érezni lehet, látni a másik ember szemében, megfogalmazni nem tudom…”

Molnár Tamás ötszázezer forintot ajándékozott az iskolának – tudtam meg, s kérdezem, kérdezhetem-e erről: „Nem szükséges erről kérdezni, mert az ember ezt nem azért csinálja, hogy beszéljen róla, hanem mert úgy érzi. Nem tartozom, de így éreztem… Ez is olyan megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan, úgyhogy nem is kell beszélni róla!”

A már megszólított dr. Székely Miklóshoz fordulunk, hátha beszédesebb a maga felajánlásáról. Ő egymillió forinttal támogatta az iskola alapítványát: „A tárgyilagosság azt kívánja, hogy előbb leszögezzem: az a baja, hogy mi, piszkos latinosok tudtunk focizni, és majdnem mindig mi nyertünk!” – nevet vissza barátjára a megszólított, s csak azután válaszol: „Rendkívül hálás vagyok, hogy engem itt megtanítottak a sport szeretetére; ennek egész életemben hasznát láttam, és azt szeretném, ha a mai nemzedék is sokat sportolna. Ez vezetett, amikor az iskolai alapítványt támogattam.”

A radiológus szakember, aki főleg a gyomor- és emlőbetegségek diagnosztikájában szerzett hírnevet az elmúlt évtizedekben, már vissza se jött Nyíregyházára az orvosi egyetem elvégzése után. A Szent János, majd a Szent Margit Kórház után a csepeli egészségcentrumban gyógyít, de mint mondja, sosem szakadt el Nyíregyházától, és elbűvölve szemléli a város fejlődését.

A mecénások az előző rendszer idején jártak az ősi falak közé, de nem lehet nem észrevenni, hogy ugyanolyan gyermeki szeretettel kötődnek hozzá, mint a régebbi idők Kossuth-diákjai. Székely doktor meg is erősíti ezt: „Kívánom, hogy a mai iskola is olyan legyen, mint a miénk volt. Fantasztikus tanáraink voltak, nemcsak tanítottak, de neveltek is!”