A közelmúlt krónikája

1956 feszült társadalmi és egyházpolitikai légkörében mai szemmel is merész vállalkozásnak tűnik a meghívás és a bizonyára többek által figyelt együttlét. Sárszentlőrincről Csepregi Béla, Budahegyvidékről Danhauser László, Celldömölkről Józsa Márton, Nagyvelegről Kajos János, Győrből Kovács Géza, Nyáregyházáról Lupták Gyula, Répcelakról Smidéliusz Ernő, Balassagyarmatról Szabó József, Kecskemétről Veöreös Imre, Fótról Zászkaliczky Pál, Csögléről pedig mint legfiatalabb (és ma közülük még egyedül élő) e sorok írója volt jelen.

Kettős szorításban élt akkor egyházunk. Erős volt az állami nyomás: 1955-ben a Magyar Dolgozók (vagyis a kommunisták) Pártjának Központi Vezetősége határozatot hozott az egyházak és a jobboldali jelenségek elleni harcról. Varsóban létrejött a KGST. A Szovjetunió Kommunista Pártjának az 1956 elején tartott XX. kongresszusa után azonban a hazai revizionista és szektás irányzatok polarizálódtak, Rákosi és Gerő hatalma megrendült.

Az egyházi vezetőség intézkedései ezek függvényében megszorítók és tájékozódók voltak egyszerre. Dezséry László püspök 1955-ben egy bizalmas esperesi értekezleten még kemény harcot hirdetett az evangélizációs igehirdetési stílus ellen, és betiltotta a világiaknak rendezett konferenciákat, ugyanakkor Vető Lajossal együtt kétszínű játszmát folytatott, mert Demoklész kardjaként maga fölött érezte az Egyházak Világtanácsa galyatetői ülésének és Ordass Lajos püspök esetleges rehabilitálásának a fenyegető súlyát.

Az ébredési mozgalom vezető egyénisége, Túróczy Zoltán püspök 1952 óta némaságra volt ítélve. Hűséges követői olykor a bakonyi erdőkben, baráti kirándulások keretében találkoztak vele és egymással. A nagybaráti találkozót ő nem is akarta terhelni személyes jelenlétével.

A háromnapos testvéri együttlét során közösen megtapasztalhattuk az aznapi igék aktualitását és biztatását. Egyek voltunk abban, hogy látásunkat írásba kell foglalnunk, és ehhez a nevünket is kell adnunk. Megfogalmaztuk a hét pontból álló, Észrevételek című nyilatkozatot (lásd alább), és eljuttattuk tizenegy fő aláírásával az egyházi vezetőségnek. Ebben egyfelől megvallottuk az ébredést elerőtlenítő hibáinkat: mulasztásainkat, megtorpanásunkat és evangélizáló igehirdetéseink sablonosodását, másfelől pedig missziói felelősséggel kértük számon vezetőinktől, hogy nem engedik érvényesülni Isten Igéjének irányadó szempontjait, hanem hamis, idegen szempontokkal elegyítik azt. „…Isten ítélete alá kerülhetünk, ha nem szánjuk oda magunkat a Szentlélek eszközeiül, sőt ellene harcolóknak találtatunk.”

Úgy ítéltük meg, hogy Isten iránti hálaadással záruló nyilatkozatunkat a szélesebb lelkészi közvélemény elé kellene tárni. Erre csaknem két hónap után, 1956. október 19-én kerülhetett sor.

Vető és Dezséry püspökök berendelték az aláírókat az Üllői úti tanácsterembe. Mind a tizenegyen ott voltunk. (Többen közülünk az időközben viharosan zajló fóti és balatonszárszói konferencián is felszólaltak).

A vezetőség elé berendeltek szószólója a baráti találkozó szervezője, Laborczi Zoltán volt. Nem részletezve a feszültségektől és olykor az „akasztófahumortól” sem mentes együttlétet, egy drámai percre emlékezem: „Térdre akartok minket kényszeríteni?!” – emelte fel a hangját Dezséry. „Nem, csak azt szeretnénk, ha együtt tudnánk letérdelni az egyház Ura előtt!” – felelte Laborczi Zoltán.

Négy nap múlva kitört a forradalom.

Ötven év telt el azóta. Ez év elején, a sokak által szeretett Pusztay László budavári templomi búcsúztatása után az Észrevételek egyik aláírójának a fiával, Smidéliusz Zoltán dunántúli püspökhelyettessel beszélgetve – ugyancsak igei indíttatásra – arra az elhatározása jutottunk, hogy össze kell gyűjtenünk az ébredés egykori munkásainak utódait. Elsőként megkeresnénk a nagybaráti találkozó lelkészeinek leszármazottait.

A hívó szóra – mint egykor a nagybaráti összejövetel meghívottai is – örömmel jelentkeztek az utódok. Ifjúsági mozgalmaink áldott színhelyén, a gyenesdiási Kapernaumban kerek ötven évvel a nagybaráti találkozó után, augusztus 28. és 30. között több mint harmincan énekeltünk, imádkoztunk, emlékeztünk, és adtunk hálát az egyház Urának azért, amit egykor tett, és amit ma is cselekszik.

A reggeli és esti áhítatok szolgálatát Zászkaliczky Pál, Csepregi Erzsébet és Lupták György látta el. Visszaemlékező előadást két egykori szem- és fültanú tartott: az akkori lelkészfeleség, háziasszony, Laborczi Zoltánné Prőhle Margit, valamint e sorok írója.

A történelmi helyzetről, kiváltképpen az ébredési mozgalom nemzetiségi és teológiai hátteréről Zászkaliczky főesperes leányági unokája, Lackner Pál protestáns tábori püspök szólt, a jelen és a jövő égető feladatairól pedig Tamás fiam (dr. Fabiny Tamás, az Északi Egyházkerület püspöke – a szerk.) tartott előadást.

Megújult lélekkel zengett az ének, csak úgy záporoztak az igék, a hozzászólások, a kérdések, a tervek és a gondolatok… Valóra vált, amit Túrmezei Erzsébet oly szépen megfogalmazott: „Ma eltapossák, holnap újra nyit, újra kibontja fénylő szirmait…”

A porladó édesapák Luther-kabátjában Répcelak és Nagybarát lelkipásztorainak fiai – Laborczi Géza és Smidéliusz Zoltán – az újra nyíló evangéliumot, Krisztus Urunk hűségét és bűnbocsátó szeretetét szólaltatták meg az úrvacsoraosztás szoros közösséget formáló záróalkalmával, amelyen részt vett Ittzés János elnök-püspök is. A pislákoló láng meggyulladt.

A „morzsaszedésen” feltört a kérés: „Uram, ébreszd egyházadat – és kezdd rajtam!” Jövőre ismét összejövünk: bárki csatlakozhat, akinek drága az ébredés ajándéka. Az utódok tovább akarják adni az elődök örökségét.

Dr. Fabiny Tibor (id.)