A közelmúlt krónikája

Néhányan lelkész testvérek baráti találkozóra jöttünk össze, hogy Isten Igéje mellett elcsendesedve testvéri kapcsolatunkat ápoljuk. Együttlétünkön személyes lelki dolgaink mellett előkerült egyházunk ébresztő szolgálatának néhány kérdése. Ezekre vonatkozó látásunkat az alábbiakban foglaljuk össze és visszük egyházunk vezetősége elé azzal a kéréssel, hogy megfontolás tárgyává tegyék. Kívánatosnak tartjuk, hogy ezek az észrevételeink szélesebb lelkészi közvélemény előtt is építő módon tárgyaltassanak.

1. Egyházunk egész életterületén kétségtelenül tapasztalni lehet a korábbi ébresztő szolgálat kedvező hitbeli, erkölcsi és anyagi hatását. Mai egyházi életünk több jó gyümölcse az evangélizáció magvetésének is a beérése.
2. Sajnálatos tényként azonban azt is megállapítjuk, hogy az evangélizáció jó hatásai az utóbbi időben nem jelentkeztek olyan mértékben, ahogyan azt várni lehetett volna. Ennek okát a munkások lelki megerőtlenedésében, az ébresztő igehirdetés tartalmi megszegényedésében és az evangélizáció alkalmainak megritkulásában, illetve elmaradásában látjuk. Ez vonta maga után az ébresztő szolgálat megtorpanását és az evangélizáció által régebben megérintett hívek visszaesését. Ez annál nagyobb súllyal esik latba, mert az új történelmi helyzetben az egyháztagság, a gyülekezetek és a közegyház anyagi fenntartása s az egyházban és a világban való keresztyén szolgálat mindinkább a személyes hitbeli döntés függvényévé válik. Éppen ezért újra át kell gondolnunk egyházunk ébresztő szolgálatát.
3. Az evangélizáló igehirdetés tulajdonképpeni célja: a hallgatók hitre juttatása és hitben való megtartása. Ezt a célt az ébresztő igehirdetés csak úgy érheti el valósággal, ha a mai embert konkrét helyzetében szólítja meg és elvezeti hétköznapi élete keresztyén folytatására. A mai ember sokféle kérdése is az élő Krisztusnál oldódik meg. Akkor eredményes az igehirdetés, ha az emberi élet kérdéseitől Krisztushoz és Krisztussal vissza a mindennapi élet kérdéseihez vezet. – Ebben a korszerű ébresztő igehirdetésben Isten Igéje minden ember felé fordul, s a benne megszólaló törvény és evangélium egyetemes érvényessége nem ismerhet semmiféle kivételt társadalmi, világnézeti, faji és életkorbeli tekintetben. Pál apostollal valljuk: mindeneknek köteles vagyok (Róm 1,14). Az egyház igehirdetésének elengedhetetlen velejárója a missziói felelősség.
4. Az evangélizáció nem lehet elszigetelt munkaág az egyház életében, hanem az egyház minden életmegnyilvánulását (kultikus, pásztoroló katechetikai és háztartási munkáját) át kell hatnia. Ugyanakkor nem nélkülözheti az ébresztő szolgálat az Istentől sokszorosan megáldott, bevált különleges alkalmakat, amelyeket az egyezmény biztosít. Ezek között megemlítjük a gyülekezeti evangélizációt, a konferenciákat, a belmissziói telepek szolgálatát, valamint a lelkészevangélizációt. Van olyan megszűnt belmissziói munkaág, melynek szolgálata körébe eső problémák az utóbbi időben társadalmunkat is foglalkoztatják, például iszákosmentő misszió. – Ökumenikus kapcsolataink mai intenzitása sok áldással jár gyülekezeteink életére, de önmagunkat károsítanánk meg, ha figyelmünk nem terjedne ki a misszió mai világhelyzetére. Meg kell találnunk azokat a módokat, amelyeken a világmisszió tapasztalatai és eredményei gazdagítják gyülekezeti életünket, s amelyeken egyházunk missziói felelősségét világperspektívában ébreszthetjük és gyakorolhatjuk.
5. Újszövetségi megalapozású, sokszori tapasztalatunk, hogy a tulajdonképpeni evangélizáció karizmatikus munkások szolgálata. Utat kell tehát nyitnunk arra, hogy az ébresztő igehirdetői adottságok szélesebb körben érvényesülhessenek, és gazdagíthassák egyházunk életét; az evangélizáló karizmával megáldott lelkészek mindenütt szolgálhassanak a gyülekezetekben. Módot kell keresnünk a nem lelkészi bizonyságtevők bekapcsolására is. Az evanstoni gyűlésen is döntően érvényre jutott a világkeresztyénségnek az a felismerése, hogy „a laikusok az egyház reprezentánsai a világban”. A szolgálat lehetősége nélkül laikusaink hitükben is meglankadnak, amivel egyházunk jelentős építő erőt veszít. Az evangélizáció szolgálatához a munkások időnkénti közös elcsendesedése, szolgálatuk speciális kérdéseivel való foglalkozás is szükséges.
6. Az ébresztő szolgálat összefüggésben van egyházunk egész életével és magatartásával. Felelevenedéséhez és egyházunk megújulásához elengedhetetlenül szükséges egy széles körű egyházi önvizsgálat, bűnbánattartás és tisztulási folyamat; az utóbbi évek hibái tekintetében át kell vizsgálnunk egyházunknak a ma kérdéseire adott feleleteit és egész személyi politikáját abban a tekintetben, hogy engedte-e érvényesülni Isten Igéjének egyedül irányadó szempontjait. Fel kell tárnunk, hogy idegen szempontok előtérbe helyezése, Isten Igéjével való elegyítése és az igének hamis alkalmazása mely pontokon történt. Ennek elvégzésére sürget, hogy egyházunk szava sok helyen elveszítette hitelét népünk körében, ugyanakkor pedig a gyülekezetek leghűségesebb rétegeiben mély sóvárgás él az erőteljes, tiszta evangélium után.
7. Az általános egyházi önvizsgálat köréből most csak az ébredést megerőtlenítő hibáinkat próbáljuk konkretizálni. Megalázkodva vettük számba a magunk mulasztásait: az evangélizáló igehirdetés sablonizálódott; nem törekedett eléggé aktualitásra, mert nem vette kellő figyelembe, hogy az örök evangéliumot megváltozott körülmények között élő embernek kell hirdetnie. Az ébredéstől megérintett híveket elhanyagoltuk, és ébresztő szolgálatunkat könnyen feladtuk. – Sajnálatosnak és károsnak ítéljük az evangélizáció körén belül azt a próbálkozást, amely az Ige üzenetéből mindig csak azt a részletet hirdeti, amely az úgynevezett „vonalas” sémába belefér. – A magunk mulasztásainak elismerése mellett testvéri szívvel kérjük az egyház vezetőségét, hogy vegye számba az e téren elkövetett hibáit. Mi úgy látjuk, hogy nem küzdött eléggé az evangélizáció fenntartásáért, többször indokolatlanul megbélyegezte, politikailag diszkvalifikálta, intézkedéseivel akadályozta ezt a szolgálatot. – Lelkiismeretünkre nehezedik az a felismerés, hogy az ébresztő szolgálat ügye nem egy egyházi csoport ügye, hanem világszerte a Szentlélek Úristen nyilvánvaló munkája. Egész egyházi szolgálatunk – a magunké éppen úgy, mint vezetőinké – eredménytelenné válhatik, mi pedig Isten ítélete alá kerülhetünk, ha nem szánjuk oda magunkat a Szentlélek eszközeiül, sőt ellene harcolóknak is találtatunk.

Befejezésül nem hallgathatjuk el, hogy féltő aggodalmaink közepette is tele van szívünk hálaadással Isten iránt, aki a jelen időkben is sok jeltől kísérten viszi előre a lelki ébredés ügyét. Ez a látás bátorít bennünket arra, hogy az ébresztő szolgálat feladatait egyházunk előtt felvessük, és megoldásukon fáradozzunk.

Nagybarát, 1956. augusztus 28–30.

Kajos János, Lupták Gyula, Zászkaliczky Pál, Kovács Géza, Veöreös Imre, dr. Fabiny Tibor, Danhauser László, Smidéliusz Ernő, Csepregi Béla, Józsa Márton, Laborczi Zoltán