Élő víz

Délutáni sétája közben haladt el mellette. A kocsi kerekei hiányoztak, téglákon állt. „Így bizony semmire se jó már!” – gondolta Józsi bácsi, de azért botjára támaszkodva még sokáig nézegette az autót a szívet-lelket melengető őszi napsütésben. „Vajon hány kilométert tehettek meg vele? Milyen tájakon járhatott korábban?” – tűnődött az öreg, és gondolatban már ő is messze járt.

Élete első „autója” egy lovas kocsi volt, amely egykor, még a szülőfalujában, a bábát hozta vajúdó édesanyjához. És látta lelki szemei előtt a szénásszekeret is. Milyen sokat is utazott a boglya tetején gyermekkorában! Azután Budapestre került. Első saját autója, jobban mondva a családi kocsi árát évek alatt spórolták össze. Először egy Wartburgot vettek; később Trabantra cserélték. Mára már persze egyik sincs meg. Nem is lehetne, hiszen már nem ülhet a volánhoz. Az ő korában…

Amikor idáig jutott az elmélkedésben, érezte, hogy fárad, lassan cserbenhagyják a lábai. Megkereste a legközelebbi padot, és leült; innen is rálátott a kerék nélküli autóra. Nézte, nézte, és azt gondolta, hogy végül is az élet sem más, mint egy nagy utazás. Születünk, és végigmegyünk az úton. Amikor itt az ideje, egy-egy útitárs is csatlakozik hozzánk: szülők, barátok, munkatársak. Ha szerencsénk van, a kellő pillanatban felismerjük, miért is születtünk a világra, mi a dolgunk ezen a bolygón, és rátérünk a számunkra kijelölt ösvényre. És ha olykor le-letérünk is róla, visszaterel minket Isten a helyes útra – persze csak akkor, ha engedjük, hogy segítsen és vezessen.

És ahogy múlik az idő, úgy változik a tempónk; a gyermek lassú szemlélődése a fiatal és a felnőtt őrült rohanásává változik. Aztán – az évek és a tapasztalatok gyarapodásával – újra meg-megállunk, hogy rácsodálkozzunk az élet titkaira és csodáira. Vagy épp ellenkezőleg: egy előre nem várt esemény késztet megtorpanásra: betegség, gyászeset. Majd – Józsi bácsi önkéntelenül is a botjára pillantott – már csak óvatos, tétova léptekkel bandukolunk az úton és az életben is. Mert már tudjuk, hogy egyre közelebb a célállomás.

Sóhajtott. Ismét az autóra és a rozsdamarta tárcsákra nézett. „Milyen magányosan is áll itt ez az autó… Ugyan ki lehet a gazdája, és hol van? Vajon elviszi-e egyszer a kocsiját a szervizbe, megjavíttatja-e és újra használja-e, vagy a sorsára hagyja, és idővel a bontóba viszi…?”

Ekkor óhatatlanul is felötlött benne az elmúlás gondolata és az a tagadhatatlan tény, hogy a születésben és a halálban magunkra maradunk. „Életünk ideje hetven esztendő, vagy ha több, nyolcvan esztendő, és nagyobb részük hiábavaló fáradság, olyan gyorsan eltűnik, mintha repülnénk” – jutott eszébe a 90. zsoltár sokat olvasott 10. verse.

Fájón magányosnak érezte magát ebben a pillanatban.

„Megnézhetem a botodat, bácsi?” – hallotta ekkor, felriadva merengéséből. Szőke, kék szemű kisfiú állt előtte, édesanyja kezét fogva. „Jaj, ne haragudjon…” – mondta a fiatalasszony. „Óh, dehogy, semmi probléma!” – felelte Józsi bácsi, és rákacsintott a huncutul mosolygó fiúcskára. „De üljenek már le egy percre, mert nem akármilyen története van ám ennek a botnak! Még az öregapámé volt, aki…”

Józsi bácsi hosszú történetbe kezdett, az anya csendes mosollyal, a gyermek kikerekedett szemmel hallgatta. Az elmúlt idők világába tett utazás felüdítette mind a mesélőt, mind a hallgatóit, akik egy idő után barátságosan elköszöntek a kedves idős úrtól.

Józsi bácsi egy darabig még elüldögélt a padon, aztán ő is szedelőzködni kezdett, hiszen észrevétlenül bár, de nagyon elszaladt az idő. Elindult hazafelé, hogy mielőbb kettesben lehessen Urával, és megköszönhesse neki, hogy ő sohasem hagyja magára, hanem örömben, bánatban mindig mellette áll, és most is megörvendeztette ezzel az ajándékba adott találkozással.

Gazdag Zsuzsanna