Egyházunk egy-két hete

–A csendesnapon elhangzott áhítatok, előadások és bizonyságtételek mindegyike valamilyen formában megérintette a lelkemet. Sokat jelentett számomra az egyház kincséről tartott előadás, hiszen én is átéltem azt, hogy a sokszor hallott igék, bibliai történetek addig nem ismert kinccsé váltak számomra is. Egyházunk építészeti és tárgyi értékei nekem is nagyon fontosak, hiszen szeretem nyíregyházi templomunkat, melyet elődeink felfoghatatlanul nagy áldozatkészséggel építettek kétszázhúsz évvel ezelőtt. Gondolatébresztő volt Réz-Nagy Zoltán zárószolgálata, mely a nemzedékről nemzedékre átadandó kincsről és az ősök emlékezetéről szólt. Nagy öröm volt találkozni ritkán látott gyermekkori barátainkkal, az eddig csak hírből ismertekkel és az ismeretlenekkel. Ráadásul az Úr szeretetéből gyönyörű volt az időjárás, és szép környezetet kaptunk.

–Feleségemmel budapestiek vagyunk, de most füzérradványi nyaralásunk idején ért utol nyíregyházi lelki testvéreink meghívója erre a tállyai csendesnapra. A kérdésre adott válaszom talán csak egyéni sorsom-múltam ismeretében érthető: csaknem huszonöt éven át éltem emigránsként külföldön, magyarként és így magyar protestánsként is szórványnak sem nevezhető kisebbségben. Az anyanyelvi igehirdetés ünnepszámba ment, és esetenként több száz kilométert kellett autóznunk érte. Mondanom sem kell, hogy milyen nagy jelentőségük volt családunk számára az ottani magyar evangéliumi konferenciáknak, csendesnapoknak. Így nagyon is át tudom érezni, mit jelenthet napjainkban is a szórványban élőknek egy-egy ilyen rendezvény, a szellemi-lelki feltöltekezés lehetősége – sokszor egy egész évre. Aki havonta csak egyszer juthat el gyülekezeti közösségbe, annak a napi igeolvasáson túl is kapaszkodót nyújthat a tudat: nincs egyedül, van kikre gondolnia, és vannak, akik gondolnak rá is, imádkoznak érte. Ezért tartom fontosnak – Pál apostol efezusiakhoz írt levelének az értelmében is –, hogy eleget tegyünk a felhívásnak: „Áron is megvegyétek az alkalmatosságot, mert a napok gonoszok.” (5,16; Károli-fordítás) Mert ne felejtsük, időnk véges, mi magunk és az elérhető alkalmak, de még a befogadó falak is „elmúlhatnak” (mint láthattuk a Zemplén környéki templomainkat bemutató előadás képein). Az igehirdetésen és a tanító előadásokon túlmenően nagy érték és – mint mindig, most is – öröm volt a rég nem látott testvérekkel való személyes találkozás is.

–Szórványban élek, református gyülekezeti közösségben, ahol szolgálatot is vállalok. Egy nagy gyülekezetből, Nyíregyházáról kerültem Erdőhorvátiba. Nyíregyházán komoly imaközösségünk volt. Ott tapasztaltam meg, hogy egy igazi imaközösség soha nem szakad meg. Ezért tartom fontosnak, hogy akik földrajzilag távol élnek egymástól, olykor mégis találkozzanak. A tartalmas előadások mellett kiemelném, hogy az ebédszünet elég hosszú volt (másfél óra) ahhoz, hogy sokakkal beszélgethessek. Lehetőség volt arra, hogy megismerjük egymás örömeit és nehézségeit, és így hosszú ideig imában tudjuk tartani egymást. Felemelő érzés, hogy együtt lehettünk mindannyian, akik keressük vagy már meg is találtuk az igazi kincset, azt a Krisztust, aki által Atyának szólíthatjuk a hatalmas teremtő Istent. Nekünk bizonyosságunk van arról, hogy fent már elkészített helyünk van. Ebben a fesztiválokban gazdag világban mi egy olyan közösségnek vagyunk a tagjai, amelyben igazi békességünk van. A nap végén mintha nekem mondta volna Krisztus: jól tetted, hogy eljöttél.

–Jó érzés, hogy a Veczán Pál 2004-ben elhunyt esperes által több mint húsz éve megkezdett csendesnapokon templomunkban minden évben több száz (ma kétszázötven) evangélikus testvér gyűlik össze ott, ahol mindössze huszonöt evangélikus él. Örültem, hogy közelebbről megismerhettük Fabiny Tamás püspök urat. Megtisztelő volt számomra, hogy a délelőtti háziasszonyi teendők után a délutáni istentiszteleten mint a Tállya–Abaújszántó–Tokaj–Sátoraljaújhelyi Missziói Evangélikus Egyházközség újonnan beiktatott presbitere lehettem jelen. Kettős érzésem volt: egyrészről öröm, mert a gyülekezet tagjai engem választottak, másrészt a félelem, hogy miként fogok megfelelni ennek a feladatnak. De amikor a püspök úr és lelkészünk, László Milán előtt az oltárnál álltam, és az eskü szövegét mondtam, megnyugodtam, mert megéreztem, hogy talán hasznára válok Istennek és az embereknek. Most még jobban meg szeretném ismerni a sátoraljaújhelyieket és a tokajiakat. Talán nekünk is egy külön csendesnapot kellene szerveznünk, hogy tényleg átéljük: egy gyülekezet vagyunk.

Lejegyezte: Horváth-Hegyi Olivér