Keresztutak

„Nyilvánvalóan végighazudtuk az utolsó másfél-két évet. Teljesen világos volt, hogy amit mondunk, az nem igaz” – egyebek mellett ezt a kijelentést tette Gyurcsány Ferenc kormányfő azon a zárt ülésen, amelyen az MSZP-frakció tagjai vettek részt május 25–26-án a balatonőszödi kormányüdülőben. Beszédének nyilvánosságra került részletei alapján Sólyom László köztársasági elnök úgy nyilatkozott, hogy az „morális válságot okozott Magyarországon”, s hogy „a miniszterelnök reakciói ezt a válságot fokozták”. Miután a kormányzó szocialisták parlamenti frakciójának tagja egy evangélikus lelkész is, természetesen az ő véleményére is kíváncsiak voltunk. Jóllehet Donáth Lászlót csak a hétfő esti frakcióülés után sikerült elérnünk, a lapzárta szabta szűkös idő ellenére vállalkozott álláspontja rövid kifejtésére. Íme:

„Törőcsik Mari volt vasárnap délután gyülekezetünk vendége, amikor értesültem a balatonőszödi zárt frakcióülésről készült felvétel sajtóba kerüléséről. Mára bárki megismerhette az ülés teljes jegyzőkönyvét.

Rendkívül indulatos tanácskozás volt. Tőlem idegen a szentimentalizmus is, a rajongás is, de leginkább a győztesek gőgje. Ezért nem szóltam bele a rendkívül éles hangú szóváltásba.

Akkor is, ma is egyetértek Gyurcsány Ferenccel abban, hogy Magyarország európai társadalommá tételéről nem fecsegni kell, tűrve a számtalan oligarcha koppánykodását. Elismerésre csak a személyes áldozatos munka és felelősségvállalás tarthat igényt a mindig szűkösre szabott körülmények között.

Az állam mindenható szerepéről és kötelezettségeiről ezernyi álom kereng még mindig sok magyar fejében. Többek között ezt a délibábkergető önámítást nevezte hazugságnak a miniszterelnök. Ezzel felhagyni nemcsak gazdasági, de politikai-morális kötelesség is.

A politikacsinálás csak a sikert ismeri el. Győzni kell – vallja mindegyik párt s a társadalmat érdemben befolyásolni igyekvő szervezet. Az eredmény igazol. Így vélte ezt István királytól Kádár Jánosig minden vezetője e népnek. Így gondolkodtak 1990 után a köztársaság miniszterelnökei is. De így eszmélődnek az egyházi vezetők is.

Ki ne emlékeznék közülünk Káldy Zoltán püspök orcapirító durvaságaira? Vajon majd harmincévnyi regnálása egyházát szolgálta? Inkább nem ítélek. De abban biztos vagyok, hogy nem volt olyan jeles egyházi férfiú az elmúlt hetven évben Magyarországon, aki egyetlenegyszer sem mondott volna valótlant. Jó annak, ki nem vétkezik, de még jobb annak, ki mások javáért vétkezni is kész, hiszen tudjuk: annak, ki nagyon szeret, sok bűne megbocsáttatik.”