Élő víz

„Kerülő útra vezette Isten a népet…” (2Móz 13,18) Nem lehet az Istentől kapott dolognak a mércéje a célegyenesség, a legrövidebb út erő- és időtakarékossága. Vannak nélkülözhetetlen, életformáló kanyarok. Lehet akár az angyaltól kapott parancs a „más úton térjetek vissza” (Mt 2,12).

A mai kor új bálványa, a hatékonyság a célegyenest tartja érvényesnek és sikeresnek. Teljesítményorientált világunkban a legkevesebb idő alatt a legrövidebben megtett útnak van létjoga. Isten igéje azonban arról beszél, hogy tudnak valamit a kerülő utak, amiről a nyílegyenesnek fogalma sincs. Ezek szerint nemcsak az számít, hova megyünk, hanem az is, hogyan jutunk el oda. A kilométereknek átváltoztató erejük van. A menetközi erőterek, élmények nélkülözhetetlenek. Más az, ha gondolatban járok be valamit, és más, ha lépésről lépésre. Mégpedig minőségileg más. A lábam olykor máshová juttat, mint a gondolatom.

Nagyon sokszor az utóbbit alacsonyabb rendűnek tartjuk, tévelygésnek, nem pedig isteni vezetésnek. A kerülő utak létjoga provokálóan hat a már óvodában a jogászi vagy közgazdászi pályára állított életutak számára. Az is fontos, hogy a „célba” ne beprogramozott bábok érkezzenek, hanem érző lelkek, hús-vér emberek, akiknek joguk van az életpályaváltókhoz.

A kerülő utak evangéliuma az, hogy azok nemcsak célba juttatnak, de alkalmassá is tesznek az új világ birtokba vételére. Mennyi szomorú története van a felkészületlenül kapott jónak! De sokat tudnak erről a történelmi változások! Ezért hát vannak életmentő kerülő utak. Nem biztos, hogy nem az az út visz a célba, ami látszólag eltávolít attól, sőt éppen ez az isteni csoda, hogy az ellentétesnek tűnő útirány is üdvözít. A mégoly céltalannak látszó szakasz is lehet Isten útja, és ezért szent. Nincs mit rajta kárhoztatni, bármennyire is hiábavalónak tűnik, mert a „menet közben”-nek nagyon tág variációi vannak. Sokkal több minden belefér, mint amit a szűk ítélőképességünk elbír. Meg ha sokszor gondoljuk is azt, ha mi nem is tudjuk, merre van az előre, legalább neki lenne iránytűje! Tudomásul kell venni, Istennek más a vezetési stílusa. Nem célegyenesen üdvözít, még ha sokan ezt várnák is el tőle. Tudja azt, hogy a jó is deformálhat, ha éretlenül ér el. Ezt a nélkülözhetetlen érlelő munkát végzik olykor a vargabetűk.

Akkor hát az a sok tévelygő, cél nélkül botorkáló élet mind ilyen láthatatlan vezetés alatt van? Ki minősíti az egyiket kárhozatos tévelygőnek, a másikat isteni irányítás alatt lévő üdvös kerülő utasnak?

Végül is mi a cél? Nem az Istennel való együttlét? Mert ez minősít. Ez utóbbi érlel, és a gyümölcse a fejlődés. Áldjuk Istent azért, ha kerülő útjaink nem magányos kóborlások, hanem megszentelt szakaszok, mert ő szegődik hozzánk útitársul! Vele együtt lenni pedig maga a cél, vagyis a teljesítmény, mégpedig emberlétünk felsőfokán.

Engedjük meg magunknak, gyerekeinknek, tanítványainknak a kerülő utakat! Ne akarjunk még az Istennél is célirányosabbak lenni!