Evangélikusok

Magyarország újra választási lázban ég, forrong a társadalom, hangos a sajtó, a kampányszennyezés már régen túllépte a megengedett határértéket, ígéretekkel pedig tele a padlás.

Mondhatná valaki: mi sem természetesebb egy jól működő demokráciában, egy normális társadalomban, mint az, hogy szabad választásokat tartanak. Elvileg ez rendben is van – gyakorlatilag azonban ellentmond a normalitásnak mindaz, amit a kampányról és az egész túlfűtött, ideges választási hangulatról a médiából megtudunk, vagy amit magam is megtapasztaltam székesfővárosunkban járva.

Az már nem kétséges, hogy Magyarországon ma mély morális válság van, és ennek mindenképpen szólásra kell késztetnie az egyházakat, a felelősen élő, gondolkodó keresztény embereket. Bizonyos dolgokról nem lehet, nem szabad hallgatni a semlegesség, pártatlanság álcájába bújva, maga a helyzet tarthatatlansága kötelez minket szólásra. Mindaz, ami az utóbbi hetek kampányhajrájában történt, történik, amit írásban és képben közöl a média, írásra késztetett. Többek között írásra késztetett Frenkl Róbertnek, illetve dr. Pungur Józsefnek a szeptember 17-ei Evangélikus Életben megjelent cikke is.

Visszatérve a kampányeseményekre, számomra az képsor volt a legelszomorítóbb, amelyet Gyurcsány miniszterelnök egyik rendezvényén rögzített a közszolgálati televízió egy vidéki kisváros főterén. Javában folyik az elhangzó kampánybeszéd – a miniszterelnöktől megszokott módon. Az még rendben volna, hogy egyesek éljenezve, tapsolva fejezik ki tetszésüket az elhangzó ígéretözönre, az is rendjén van, hogy mások tiltakoznak, hangoskodva adnak hangot nemtetszésüknek. Ami azonban egyáltalán nincs rendben, az a mély gyűlölet, amely szembeállítja, megosztja az embereket. Megdöbbentő a megosztottság mélysége, a türelmetlenség, a fokozódó, a tettlegességbe átcsapó agresszivitás. Szomorú volt látni a kisváros főterén az egymásra acsarkodó „választókat”, ahogyan nemcsak szavakkal, de tettlegesen is egymásnak estek.

Megértem, hogy kinek-kinek más az értékrendje, más-más politikai oldalt érez magához közel állónak; ahogy mondani szoktuk, „ízlések és pofonok”… De számomra teljesen elfogadhatatlan, hogy egyes politikusok vélt igazságát némelyek ököllel „védelmezik”.

Egy biztos: bűnös az a politikus és az a politikusi magatartás, aki és amely agresszivitást, gyűlöletet, mély szakadást idéz elő. Tragikus, ahogy a politikai szereplők, egyes médiumok többé-kevésbé tudatos manipulációval előidézik ezt a helyzetet. És még elszomorítóbb az, hogy mennyire vevők erre a provokációra, manipulációra a társadalom különböző csoportjai. Eszme, hatalom, érzelem című cikkében jogosan jegyzi meg Frenkl Róbert: „Nem lesz könnyű, és valójában ez a legfőbb tanulság a társadalom és az egyház számára is: ha mindent átjár és meghatároz a politika, akkor elvész az eszmeiség, és sérülnek a civil szervezetekben jelentős motivációt nyújtó érzelmek. Marad a hatalom olykor szinte mágikus szolgálata. Eszméink, érzelmeink – lehet, hogy észre sem vesszük – torzulnak, kicserélődnek politikai szimpátiáinkkal; vallási buzgalommal védjük őket, és támadjuk a más nézeteket vallókat.”

Ebben a súlyos helyzetben, ahol a hallgatás vétkes cinkosságot jelent, mit tehet az egyház? Mit tehet a felelősen élő és gondolkodó keresztény ember? Meggyőződésem, hogy küldetésénél és hivatásánál fogva tennie, cselekednie kell! Dr. Pungur József kijelentésével („A Magyar Katolikus Egyház most boldogot avat; a Magyarországi Református Egyház most tartja a VI. világtalálkozóját Erdélyben Bocskaira emlékezve; a Magyarországi Evangélikus Egyház volt ügynökeit keresi. Mindegyik mintegy pótcselekvésként a múltba néz – a jelen és a jövő helyett”) nem tudok egyetérteni. A Bocskai-megemlékezést, a boldoggá avatást, az erkölcsi megtisztulást semmiképpen sem lehet valamiféle pótcselekvésnek nevezni. Ezek szerves eseményei egyházi közéletünknek, de távolról sem jelentik az egyház szolgálatának teljességét.

Gondoljunk csak arra, hogy aránylag nehéz történelmi körülmények között az igehirdetés szolgálata mellett mi mindent tesz egyházunk az oktatás, a szeretetszolgálat, a misszió, az ifjúsági és gyerekmunka, a kultúra, sőt az infrastruktúrafejlesztés területén!

Kétségtelen, hogy bátrabban és határozottabban kellene néha a hangunkat hallatnunk – gondoljunk csak a prófétai vagy reformátori magatartásra –, mivel a hazugsággal, a képmutatással, a sötétség cselekedeteivel semmilyen körülmények között nem lehet, nem szabad kompromisszumot kötni. Azonban soha nem lehet feladatunk a hatalmi vagy a pártpolitika kiszolgálása.

Ahogy látjuk, míg a politikum számára a legfontosabb a hatalom, a pénz megszerzése, megőrzése, átmentése – ha kell, hazugság és korrupció árán is –, addig Jézus tanítása radikálisan mást állít elénk morális életcélként: „De közöttetek ne így legyen: hanem aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok…” (Mt 20,26)

Ez az a törvény, magatartásforma, eszmény, amelyet fel kell mutatnunk a világban, amelyet hitelesen kell megélnünk, amelyet a mai kedvezőtlen helyzetben is vállalnunk kell. Ebben áll lutheri értelemben is a keresztény ember igazi szabadsága, a Krisztus váltságából táplálkozó új lét.

Isten parancsa az, hogy járjunk világosságban, és ezt vállalnia kell a ma egyházának is. Kétségtelen, hogy ez nagy kockázattal jár ebben a korrupt világban. Legyen mégis kellő bátorságunk leleplezni a sötétséget, a bűnt, az aljasságot, a hazugságot, a képmutatást, és kezdjük el ezt saját életünkben.

Kétségtelen, hogy békétlenkedő világunkban nagy bátorság kell hitelesen felvállalni az evangéliumi értékeket, a jézusi magatartást. Bátorság kell nyíltan vállalni önmagunkat és a föntebb említett más magatartásformát. Ez biztosan nem pótcselekvés, múltba menekülés.

Egy másik érv amellett, hogy evangélikus egyházunk nem rekedt meg a múltban, a Magyar Evangélikus Konferencia (Maek) megalapítása. Ez azt tanúsítja, hogy töretlen reménységgel, élő eszkatológiai hittel, Isten Lelkének erejében bízva építjük a jövőt. Azonban mindig szem előtt tartva azt a reménységre jogosító igazságot, hogy holnapunk végül is Isten kezében van – és ott van a legjobb helyen.

Adorjáni Dezső Zoltán püspök, Erdélyi Egyházkerület