Kultúrkörök

Még a nyár elején történt, hogy feleségemmel néhány napot Berlinben és Potsdamban töltöttünk. Talán mondanom sem kell, hogy szeretjük ezt a környéket, az ott eltöltött évek emléke, az országgal, a helyi történelemmel kapcsolatban megszerzett tudás, az emberi kapcsolatok egészen másképp láttatják velünk a német viszonyokat, mint ahogy ezt más országokban tett kirándulásaink során megszoktuk. Az otthonosság érzetének egyik jele, hogy – gyerekeink távollétét kihasználva – egy este moziba mentünk. Választásunk – csakúgy, mint korábban is általában – egy német alkotásra esett. A helyi viszonyok iránti érdeklődés és az olvasott kritikák okán is A mások élete című filmre vettünk jegyet.

Mindig érdeklődéssel figyeltem a németeknek a múlt feldolgozására vagy ahogy ők mondják, legyőzésére (Vergangenheitsbewältigung) irányuló törekvéseit. Módszerességük sok tekintetben imponáló, eredményességük ugyanakkor sok esetben megkérdőjelezhető.

A „Ki volt ügynök?” kérdés Németországban a törvényi keretek világos és gyors megteremtése után a Gauck-hivatal tevékenysége nyomán viszonylag egyértelműen vált megválaszolhatóvá. Hozzájárult ehhez az is, hogy ami a ’80-as évek második felében (is) az NDK-t és polgárait a doktriner kommunista irányvonal áldozataivá tette, az a múlt dokumentumainak feldolgozása során előnynek bizonyul. Míg a magyar kommunisták – az országot valóban élhetőbbé tevő pragmatizmusuktól hajtva – felkészültek a rendszerváltozásra, és vidáman semmisítették meg vagy kuszálták össze a terhelő dokumentumokat, addig német elvtársaik a végsőkig kitartva hittek a rendszer örökkévalóságában, s így nagyjából érintetlenül hagyták az archívumokat.

A módszeres dokumentáció és történeti feldolgozás ugyanakkor nem volt elég ahhoz, hogy a rendszerváltozást megelőző évtizedek sötét árnyéka ne vetüljön folyamatosan az immáron demokratikus viszonyok között élő német társadalomra. Pedig náluk ugyebár a nyugatnémet politikai elit felkészülten „ugrott be” a Német Szocialista Egységpárt funkcionáriusainak helyébe, az utódpárt csak tartományi szinten ért el sikereket, ott sem a régi arcokkal. A társadalomtudományi kutatások eredményei csak egy szűk réteghez jutnak el, mely amúgy is képes a differenciált véleményalkotásra. A múlthoz való viszony dilemmáit olykor abszurdba hajló, a nevetés felszabadító erejére alapozó alkotásokkal igyekeztek társadalmi méretekben oldani (hazai viszonyaink között lásd A tanú című filmet), ám az egész kérdéskör drámai mélységeit, sokoldalú emberi vonatkozásait mindeddig nem sikerült feltárniuk. Ebben hozott most változást a fiatal nyugatnémet rendező, Florian Henckel von Donnersmarck filmje, A mások élete.

A történet röviden a következő: a sikeres kelet-berlini drámaíró együtt él a szép és tehetséges színésznővel, akire szemet vet az ország egyik vezető politikusa. Noha a drámaíró rendszerhűségéhez első látásra nem férhet kétség, a hódítani akaró politikus elrendeli a pár lakásának lehallgatását, hátha találnak valamit, ami által megszabadulhat vetélytársától. A Stasi szakembere be is rendezkedik a padláson, éjjel-nappal követi és rögzíti a lakásban zajló eseményeket. A lehallgató a szakma mestere – érzelmek nem látszanak rajta, kihallgatástechnikát oktat az ügynökiskolán, egyedül lakik egy rideg panellakásban, ahol olykor csak egy sietős prostituált oldja a magányát. A művész pár ugyanakkor klasszikus értelmiségi miliőben él, régi ház, antik bútorok, szőnyegek, rengeteg könyv. A lehallgatás folyamán a megfigyelést végző egyre inkább részesévé válik a pár életének, életük legapróbb részleteit is ismeri, bár a részvét jelei nem mutatkoznak pókerarcán. Mígnem egy este rájön, hogy a színésznő otthoni zavarodottságának és feltűnő köntörfalazásának nem más az oka, mint a lehallgatásra megbízást adó miniszter, aki egzisztenciális fenyegetésekkel fűszerezve ágyasává tette a fiatal nőt.

Innentől válik igazán lebilincselővé a film jellemábrázolása. A rendszer romlottsága, a megbízást adó politikus „lebukása” nyomán a Stasi-ügynök folyamatosan kezdi meghamisítani a lehallgatási jegyzőkönyveket. Az írónak az elhallgatott öngyilkossági statisztikákat elemző tanulmánya, melyet egy állását elveszítő művész barátja halálának a nyomán ír és a nyugati sajtóban készül megjelentetni, a jegyzőkönyvben az NDK fennállásának 40. évfordulóját ünneplő színművé „nemesül”.

A pár fedezése sikeres is, míg a nyugatnémet sajtóban meg nem jelenik a tanulmány. Ezzel minden borul, az események gyorsan követik egymást, az ügynöknek immáron magát is védenie kell. A nő, megrettenve saját erkölcsi ellehetetlenülésétől, öngyilkos lesz. Az ügynök saját maga tünteti el a lakásból a terhelő bizonyítékot, a tanulmány kéziratát, amivel magát és végső soron az írót is megmenti. A film a rendszerváltozást követő képsorokkal ér véget: a lehallgató ügynök újságkihordóként vegetál, a miniszter megtalálja a számítását az új rendszerben is, a drámaíró pedig – hosszú alkotói válságát leküzdve – ismét sikeres szerző.

A film nem relativizál, mondanivalója nem az, hogy lám, ilyen az „emberarcú” titkosrendőr, ilyen is volt, nem lehet tehát a rendszert és támaszait együttesen és általánosítva elítélni. Nem sajnáljuk meg egy percre sem a lehallgatást végző Stasi-ügynököt, amikor újságkihordóként találkozunk vele. Ugyanakkor mégis felébred az érdeklődésünk a „mások élete”, életének azon pillanata iránt, amikor az illető belátja a kommunista rendszer támogatásának erkölcsi lehetetlenségét, vagy éppen fordítva: hagyja magát fenyegetni, korrumpálni, s ezáltal meggyőződése ellenére lesz ügynök, ágyas vagy épp bértollnok. Mi minden játszódott, játszódik le mások életében, amiről a dokumentumok nem szólnak, de aminek ismerete az igazság megismerése érdekében elengedhetetlen lenne?

A film élénk visszhangra talált a német közéletben. A hatalommal való együttműködés lélektani, társadalom-lélektani magyarázata a titkosszolgálati tevékenységre vetítve magyarázkodásnak, önigazolásnak tűnhet. A film valóban katartikus élményének hatására azonban olyanok is megszólaltak az elmúlt rendszer segítői és áldozatai közül, akik korábban valamiért szemérmesen hallgattak. Az önvallomás, az emberi gyengeségek és kényszerek nyílt bevallása nemcsak a történeti kutatást segíti, hanem a téma kapcsán szükségképp kialakult feszültséget és kommunikációs zavart is oldja.

Most, amikor egyházunk tényfeltáró bizottsága és az Élet és Irodalom publicistája is behatóan foglalkozik a magyar evangélikusokra vonatkozó dokumentumok feldolgozásával és nyilvánosságra hozatalával, még inkább felerősödik a filmélmény. Felerősödik a kívánság, hogy megismerhessük az így vagy úgy érintettek évtizedekkel korábbi késztetéseit, dilemmáit, kínjait, gyengeségeit. Lehetőleg hitelt érdemlő forrásból, azaz tőlük maguktól. Biztos vagyok benne, hogy a „kései születés kegyelmében” részesülteknek ez legalább annyira megkönnyítené a generációkon átívelő testvéri közösséghez tartozást, mint amennyire ezáltal az érintettek korosztálya is enyhíteni tudná az évtizedek óta hurcolt gyanú és bizalmatlanság közösségromboló hatását.

Addig is mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy ha teheti, nézze meg A mások élete című filmet. Előbb-utóbb talán a hazai mozikba is eljut.

Prőhle Gergely