Szószóró

„Ezt üzeni Ezékiás: Nyomorúságnak, büntetésnek és szégyennek a napja ez a nap, mint amikor a gyermek az anyaméh szájáig jut, de nincs erő a szüléshez.” (2Kir 19,3)

Egyedül csak én. Szoba, parányi pókokkal és komisz árnyakkal az asztalom alatt. Meghaltunk, elbújtunk ide, lapítunk a sötétben, keressük azt, aki elment. Már nem várjuk, és már nem akarunk boldogak lenni! Elég legyen a vágyból, azt hiszem, fáradt vagyok. Most csak nekem esik az eső, és a szél csak nekem játszik a redőnnyel. Amíg emlékszagú ágyamon fekszem, odakinn meszsze, a borongó erdőkben nekem vonulnak az őzek, nekem szól a magányos mozdonyok kürtje, és nekem nyögnek a hidak rozsdás pillérei. Távol a hideg űr peremén, az atomkáosz legmélyén velem bolyongnak az utolsó csillagok, szirtek világítótornyai, puszták bazalttűi, velem üvölt az elmúlás. Velem van mind, ki nem ember, velem van, ha látta már a világot.

Üzenet vágtat valahonnan az éjszakából. Itt csörren, valaki koncertre hív, valaki velem akar lenni. Indulok, már csukom az ajtót, már zörög a kulcs, már kötöm az övem, már imádkozom: Isten óvjon ma éjjel a bajtól.

Lelépek az utcára, és walkmancincogásra dobban a szívem. Olyan most az aszfalt, mintha gránittömböket mosna a tenger, fekete, és lángol a kirakatok derengő fényeiben. Csendben lépkedek utakon, melyeken ilyen tájban már csak a kísértetek trappolnak szomorúan, keresve magukat a reklámtáblák fehérjében. Nem vagyok még öreg, de már tudom, milyenek azok a dolgok, amelyek igazán félelmetesek, mennyire igazak a képek, amelyeket szembogaram igyekszik befogni, és hogy a jövő csupán annyit tesz, mint újra várni valamit, ami már volt, ami már lehetett volna, és ami már talán megtörtént, de akkor még nem volt jó. Ha valaki a múltból jön, a jelen csak gyalázat, mert van mihez viszonyítani.

És szakad az eső, viharos a szél, zöld derengésben hullámzik az ég. Fáradtan túrok a hajamba. Már itt vagyok, már hallom a neonszínű zenét. Jön a lány, a nyakamba ugrik, jó érzés, de más jut róla eszembe. Odabenn arcon simít a homály, az állott, huncut füst kíváncsian szimatol körbe. Míg kéz a kézben előrevezetnek, én csak némán pislogok a zajra és a lassuló karokra a levegőben. Késtem. Nem kimondottan szeretem a Kispált. Megerőszakolt szövegek, rossz emlékek, borzok meg ilyesmik… Míg Bandi a mikrofonba visít, engem köszöntésképpen nagyon megpuszilnak. Jó érzés, de más jut róla eszembe.

Szinte hallhatóan párolog a zápor a kabátomról, szinte bőrömön érzem, ahogy borong a reflektorfény. Több száz kamasz vadul rázza ki hajából a rendet, mialatt a fiatalság szentsége szakadt farmert ölt, és táncba áll az örökkévalósággal. Mámoros, álomittas, hazug, kollektív érzéstelenítés. Rosszul vagyok. Szemek, szívek vibrálnak e rejtélyes síkon. Zuhanok. Ide menekült mind, kinek betontömb a jele. Bandi! Kapcsolj ki a létből, ránts történésbe! Add, hogy lángoljak, legyek halál, legyek szerelmes, legyek alternatív! Bandi! Kretén vagy! Érzitek, hogy baj van a világgal? Akarjátok a jót? Kinek rossz a valóság? Koncerten lenni jó érzés, de más jut róla eszembe. Nincs erőm a szüléshez. Gyenge vagyok, hogy életet adjak magamnak. Szeressen az, aki akar, de találjak lényeget! Az Úr óvjon ma éjjel a bajtól. Az Úr óvjon Banditól, mutasson jövőt, vegye el a gyászt! Rosszul vagyok.

„Én tudom, ha leülsz, ha kimégy vagy bejössz, és ahogyan tombolsz velem szemben! Mivel tombolsz velem szemben, és elbizakodott beszéded fülembe jutott, horgomat orrodba vetem, zablámat a szádba, és visszaviszlek az úton, amelyen idejöttél!” (2Kir 19,27–28)

Tatai Gábor