Evangélikus Egyház - Online újságok - Evangélikus Élet - Archívum - 2006 - 40 - Közelebb volt hozzá az ég

Evangélikusok

Közelebb volt hozzá az ég

Bolla Árpád (1931–2006)

Gyerekfejjel, amikor először találkoztam vele, nagyon tetszett, hogy ő egyszerre lelkész és villanyszerelő. Akkor még nem tudtam ennek hátteréről, egyszerűen csak izgalmasnak tartottam ezt az összekapcsolást. Később értesültem róla: azért kellett fizikai munkát vállalnia, mert sajátos priuszával hosszú időn át nem juthatott tovább a segédlelkészi beosztásnál. Ezt a büntetést mérték rá a hatalmasok azért, mert 1958 elején nem volt hajlandó elítélni a másodszor is félreállítandó Ordass Lajos püspököt. Nem tekintette magát mártírnak, és akkor sem akart ebből a személyes helytállásból tőkét kovácsolni, amikor – utólag! – oly sokan próbálták önmagukat örök ellenállóként és hitvallóként bemutatni.

Tette a dolgát. Éveken át csak segédmunkásként alkalmazta a Fővárosi Neon Vállalat, hogy melósruhában, több emeletmagasságban villanyt szereljen? Sebaj, ő erre azt mondta: itt az ég is közelebb van. Közben pedig szép csöndben végezte Dunakeszin a kápláni munkát: alighanem világrekordnak számít, hogy huszonegy évig volt segédlelkész… Az akkori egyházvezetőség – akárcsak József ellen a testvérei – rosszat tervezett ellene, de Isten ezt jóra fordította. A franciaországi munkáspapok emberközeli szolgálatát végezhette. Overallos munkással és tisztességes vállalatvezetővel egyaránt szót tudott érteni. Ebben a közegben elismerték képességeit, megbecsülték hozzáértését. Ő, aki az Állami Egyházügyi Hivatal tiltása következtében még Csehszlovákiába sem kaphatott volna útlevelet, vállalata kiküldésében Európa, Ázsia, a Közel-Kelet, Afrika és Dél-Amerika számos országába eljuthatott. Idővel főenergetikus lett. Kommunista vállalatvezetők tőle hallottak először Jézus Krisztusról.

A dunakeszi–göd–sződligeti társegyházközségből idővel Rákospalotára került, ahol tizenöt éven át volt a gyülekezet lelkipásztora. Bizonyos értelemben a rendszerváltozás egyik jelének tekinthettük, hogy a Pesti Egyházmegye esperese is lett. Mindig végtelen derűvel, igazi integráló készséggel fogta össze a sokszínű közösséget. Ebben az időben sem érte be soha a hagyományos lelkészi szolgálattal. Fantáziája mindig szárnyalt. Elsőként karolta fel az erdélyi, majd a délvidéki menekültek ügyét. Leleményesen látogatta és segélyezte őket, irányította az országos akciókat. Rákospalotán menekültközpontot hozott létre, ahol mindig szállást kaptak a rászorulók. Az akkor szerveződő piliscsabai Béthel Missziói Otthon földrajzi és lelki középpontjára az ő álmai nyomán került egy Németországban lebontott fatemplom. Személyesen irányította az épület szét-, majd összeszerelését, a szállítást, a belső kialakítást.

A lelkészi szolgálatból nyugdíjba ment, de vibráló énje újabb lelki kalandok felé vitte. Előbb elfogadta a brazíliai Săo Paulo magyar gyülekezetének hívását, amelynek – feleségével együtt – igazi mindenese lett. Igét hirdetett, magyart tanított, óvodát szervezett.

Hazatérése után készséggel vállalt helyettesítést több gyülekezetben is.

Kőbányán egy ideig együtt szolgáltunk. Igehirdetéseit mindig az egészen természetes hang, ugyanakkor a nagy belső izzás jellemezte. Emberi kapcsolataiban is mindig hiteles maradt. Ha egy régen látott testvérnek osztott úrvacsorát, előbb – a „de jó, hogy itt vagy” szavak kíséretében – megsimogatta, csak azután adta neki az ostyát és a bort.

Nagyon szerette a derűt, az anekdotázást, soha nem fogyott ki a szellemes történetekből. Nemzeti sorskérdésekben azonban nem ismert tréfát. Talán nem is csak lelki, hanem fizikai fájdalmat is okozott neki a magyarság szétszóratása és az a tény, hogy felelőtlen politikusok újra és újra félrevezetik az embereket.

Az elmúlt öt évben Isten új munkamezőre, a kórházlelkészi szolgálatba küldte. Minden papos látszattól és kenetteljességtől mentesen, egyszerű és hiteles szavakkal segítette a szenvedőket. Ott ült az ágyuk szélén, és hallgatta őket. Nem félt az élet és halál, a bűn és bűnbocsánat súlyos kérdéseinek felvetésétől sem. Példamutató módon fogta össze a kórházlelkészek kis csapatát.

Kórházlelkészi szolgálata akkor vált igazán drámaivá, amikor maga is rákos beteg lett. Beteget és orvost egyaránt megrendített az a bizonyságtétel, amelyre ettől fogva képes volt. Egy, a betegeknek szánt írásában így vallott erről: „Rendszeres vérképelemzés alapján kapom a kemoterápiát és a legjobb gyógyszereket. Vannak hosszabb időszakok, mikor egészségesnek érzem magam. Ezekért az időszakokért különösen is hálás vagyok Uramnak, és igyekszem jól kihasználni a kegyelmi időt. Mindezeket azért írom hasonló vagy más, talán a tőlem súlyosabb beteg testvéreimnek, hogy a legkilátástalanabb helyzetben se adják fel a reményt. Számoljanak józanul azzal, hogy életünk, benne betegségünk is csak egy pillanat az örökkévalóság országútján, de elég arra, hogy örökkévaló kincseket keressünk és találjunk.”

Szorongva kísértük figyelemmel egészségi állapotának alakulását. Ő maga tudta, hogy már nincs sok hátra. Találkozásaink, beszélgetéseink során tapasztaltam: elkészült az elmenetelre. Az utóbbi hónapokban – akárcsak az egykori villanyszerelőhöz – közelebb volt hozzá az ég.

Mindvégig igazi társa volt Helga, a néhai marosvásárhelyi lelkész leánya. Három gyermeke és unokái közelségében, családi körben tudott igazán feltöltődni. Egyszer boldogan mesélte, mit mondott legkisebb unokája. Amikor a kis Virág a feltámadásról hallott, ezt mondta nagyszüleinek: „Ugye, a mennyben vártok rám? Lehet, hogy sokat kell várni, mert én még kicsi vagyok.”

Árpi bácsi, ugye várod őket? Ugye vársz minket? Ugye hozzánk is közelebb lesz az ég?

Fabiny Tamás