Cantate

Egyházzene és oktatás 1.

Az elmúlt másfél évtizedben örvendetesen megnőtt egyházi iskoláink száma. De milyen feladatot ró ez a tény az egyházzenészekre, énektanárokra? Mi az a többlet, amit egy egyházi iskolának az egyházzene területén és az énektanításban nyújtania kellene? Milyen mintákra támaszkodhatunk? Tapasztalt cikkírónk rövid történeti áttekintés után gyakorlati tanácsokkal szolgál e témában. (E. Zs.)

A középkori iskolák elsőrendű oktatási eszköze a liturgikus ének volt: a diákok napi rendszerességgel szolgáltak a különböző istentiszteleteken, s előtte készültek a szolgálatra. A liturgikus énekek szövegein keresztül tanultak meg olvasni, megismerkedtek a nyelv szabályaival, s találkozhattak olyan elvont fogalmakkal, amelyekkel a hétköznapi életben alig.

A reformáció idején nem változott a helyzet, csak tovább erősödött a zenének az oktatásban betöltött szerepe azáltal, hogy a verses éneklés (például a korál) egyenrangú tananyagként került a liturgikus ének mellé, bevezetve ezzel a diákokat a verstani alapismeretekbe is. S ami ennél is fontosabb: az énekelt ige és az énekelt tanítás sokkal mélyebben a diákok lelkébe hatolt, mint a csak szóban elmondott.

A 21. századra alapvetően megváltoztak az oktatási formák: romanticizmus lenne visszasírni a középkor metódusait. Tanulhatunk mégis eleinktől, és magunk is használhatjuk az oktatásban és a nevelésben a zenélés erejét.

Első gondolatom a rendszeresség. Evangélikus iskoláinkban törekedni kell arra, hogy a diákság mindennap énekeljen, találkozzon az egyházi zenével. Heti két énekórával számolva ez nagyon könynyen megvalósítható, hiszen a hittanórák száma is kettő, s a hét mindenütt közös iskolai áhítattal kezdődik. Ha ezeken az alkalmakon csak öt-tíz percet fordítunk énekeskönyvi énekeink megszólaltatására, az iskolai évek végére minden diák sajátjának érzi majd énekeskönyvünk törzsanyagát. Egyszerűnek látszik a feladat, nehézséget csak az okozhat, ha az énektanár és a hitoktató között nincs összhang, illetve ha időhiány miatt nehézkes az egyeztetés az áhítatot tartó lelkészekkel. Nagy segítség ilyenkor egyházunk énekrendje, amelyet megtalálunk hétről hétre az Evangélikus Életben, egészében pedig – az előre tervezést megkönnyítendő – az új Evangélikus istentisztelet – Liturgikus könyv 10. fejezetében. Így a következő heti énekeket az énekórákon megtaníthatjuk, az áhítaton közösen elénekeljük, s az adott ünnep hetében még a hittanórákon is használhatjuk.

Második témám a sokoldalúság. Alapvető kötelességünk, hogy megismertessük a diákságot az evangélikus énekekkel, de ez nem jelenti azt, hogy más énekek nem szólalhatnak meg közöttünk. Ha a hittanórák elején az énekeskönyvet vesszük elő, az órát pedig egy-egy ifjúsági énekkel vagy taizéi kánonnal zárjuk, zenei keretbe foglalhatjuk mondanivalónkat.

Az énekórákon a magyar népdalok ugyanolyan súllyal kapjanak helyet, mint az egyházi zene: e két pillért egészítheti ki a műzenei tételek sora. Tapasztalni fogjuk, hogy a különböző stílusú dalok énekeltetése csak megerősíti a másik stílus szeretetét is. Az az osztály, amely lagymatagul viszonyul a korálokhoz, az ifjúsági énekeket sem fogja vidám szívvel zengeni, és viszont. Változatos énektanítással viszont elérhetjük, hogy diákjaink szívesen énekeljenek különböző alkalmakkor: kiránduláson, iskolai ünnepélyen, istentiszteleten és maguk között is.

És a harmadik gondolat: a zenével való foglalkozás rendet teremt a diákban, összeszedettségre és figyelemre nevel. Balga lenne az az iskolavezetés, amely nem akarna építeni erre a lehetőségre. Egy példával megvilágítva: vétkesnek tartjuk azt a szülőt, aki – gyermeke óhajának engedve – mindennap csak sült krumplit és rántott húst kínál ebédre. Ugyanígy felelősséggel tartozik a reá bízott diákok lelki egészségéért az evangélikus iskola is: szelíd kitartással rá kell szoktatnunk a gyerekeket a zene áldásainak használatára. Így intelligens, nyitott, a kor követelményeihez alkalmazkodni, kihívásainak megfelelni tudó generációk építhetik az egyház jövőjét.

Bence Gábor