Evangélikusok

Megrendítő írást olvastam a Magyar Nemzet október 7-i, szombati számának 21. oldalán. Pécsi Györgyi jegyzi a Mocsok által jutunk kincshez című cikket, amelyben a más médiumokon keresztül is világgá röppent hírrel viaskodik. Az emblematikus, megfellebbezhetetlen morális tekintélynek tartott erdélyi költő, a briliáns tehetségű Szilágyi Domokos napvilágra került és bizonyított ügynökmúltjáról ír. Pontosabban ennek a hírnek megrázó, értékeket átrendező, még a múlt emlékeit is sarkaiból kifordító hatásáról. Hiszen Szilágyi Domokos sokak – legalábbis eddig érvényesnek gondolt – véleménye szerint életével, költészetével és főként öngyilkossággal meghívott halálával (1976) sem tett mást, mint tiltakozott az ember szuverenitását semmibe vevő hatalom ellen. S most minden kétséget kizáróan kiderült, hogy ügynökként jelentett, és némelyeknek súlyos kárt, veszedelmet is okozott ezzel. S ezt én teszem hozzá: nem csoda, hogy kiderült…

Mélységesen igaz Kányádi Sándor döbbenetesen nagy – és sajnos most is időszerű – versének, a Kuplé a vörös villamosról címűnek ez a megállapítása is: utólag minden kiderül. Most csak azért érvelek a Kányádi-verssel, mert időnként az az érzésem, ma sokak számára a profetikus látású költők szava nagyobb súllyal esik latba, mint Isten igéje: „Mindnyájunknak leplezetlenül kell odaállnunk a Krisztus ítélőszéke elé…” (2Kor 5,10a) Hogy erre az „utólag”-ra könnyebben gondol-e valaki attól, hogy most ideig-óráig megússza vagy elhárítja a lelepleződést, én nem tudom megítélni. Hogyan is gondolkodhatnék más fejével, érezhetnék más szívével? De azt tudom, hogy mélységesen igaz Pécsi Györgyi cikkzáró gondolata: „Az első szó a megrendülésé, a fájdalmas csalódásé, a csalódásból fellobbanó indulaté, az érzelmeké. Aztán eljön majd a higgadtabb számvetés ideje is. – De mostantól semmi sem ugyanaz.”

Mostantól semmi sem ugyanaz… Mintha egy feldőlt üvegből csorogna ki az epekeserűségű folyadék. S amerre folyik, ott minden megváltozik. Barátságok, testvéri kapcsolatok, egy célra szerveződött bajtársi szövetségek lesznek megkérdőjelezettekké. Tisztának gondolt szándékokra és küzdelmekre immár elháríthatatlanul egyre sötétebb árnyék hull. És ebben a helyzetben kikerülhetetlen a kérdés: ha ez is lehetséges volt, ha még róla is kiderül ez, akkor miben, kiben bízhat még az ember? Részvéttel, őszinte együttérzéssel gondolok ismeretlenül is mindazokra, akiket kifosztott a költő árulásáról szóló, napvilágra került tényállás; akik úgy érzik, hogy amúgy is egyre fogyatkozó, maradék bizalmukat és biztonságérzetüket végképp megrabolta ez a nagy csalódás.

A szívemben lévő együttérzés és szánalom mellett egyre erőteljesebb lesz egy másik gondolat is: bárcsak mondhatnánk azt, hogy nekünk ehhez az egészhez semmi közünk nincs! Velünk, közöttünk, egyházunkban ilyen nem történhetett. De sajnos most már mi is pontosan tudhatjuk: ez csak vágyálom, illúzió, amelynek semmi alapja sincs, hiszen ilyesmi közöttünk, velünk is megesett. S mint a költő esetében, a magunkról közöttünk terjedő híreknek is ez a hatásuk: elvész a maradék bizalom is, és nemcsak emberekben, hanem – néha úgy érezzük – még Istenben is csalódnunk kellett, mert egyháza sem mentes ezektől a bűnöktől. De rögtön hozzáteszem: Isten óvjon meg bennünket attól a kísértéstől, hogy a magunk nyomorúságai, bűnei miatt őrá hárítsuk a felelősséget!

Mélységes szomorúsággal és részvéttel gondolok azon általam ismert, illetve nem ismert testvéreimre is, akiknek mostanában minden napjukat megterheli az aggodalom, hogy mikor jelenik meg valahol a nevük, és mikor lepleződik le ország-világ előtt életüknek egy sötét időszaka. De ugyanakkor nem is értem őket egészen. Nem kellene ezt a terhet hordozniuk. Letehetnék, megszabadulhatnának tőle. A megvallott bűnökre van bocsánat! De attól kell bocsánatot kérni, akit megbántottunk, azzal kell rendezni dolgainkat, akit az oltár felé menet (lásd Mt 5,23.24) eszünkbe juttat Jézus Lelke.

Mivel az egyház nem azonos tagjainak matematikai összességével, hiszen az egyház Krisztus teste, ezért a teljes gyógyuláshoz – hitem szerint – elengedhetetlen az egész közösségtől való bocsánatkérés. És így nemcsak a tagjai miatt szenvedő Krisztus-test fájdalmát, de a gyógyultak és a gyógyulás feletti örömöt is megismerhetné egyházunk közössége.

Tudom, emberi erőt meghaladó bátorság kellene e szavak kimondásához. De hát én nem is erre az erényre hivatkozva kérem testvéreimet, hanem abban a bizonyosságban, hogy az egyház közösségében Jézus Urunk kínálja fel nekik a szabadulás lehetőségét, mielőtt még utólag úgyis minden kiderül. Én most így, erre a konkrét helyzetre is merem érteni és alkalmazni az Október a reformáció hónapja programunk vezérigéjét: „Ha tehát a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek.” (Jn 8,36) És akkor „Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban”. (Fil 4,7)

Ittzés János püspök, Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület