Kultúrkörök

Luther Márton 1525-ben De servo arbitrio (A szolgai akaratról) címmel írt válaszművet Rotterdami Erazmus De libero arbitrio (A szabad akaratról) címmel ellene kiadott könyvére. A vitairat jelentőségét jól mutatja az életművét értékelő idős Luther nyilatkozata: ha minden írását tűzre kellene vetnie, és csak kettőt menthetne meg, akkor az egyik a Kis káté, a másik a De servo arbitrio lenne. Míg a Kis káté a reformátor tanításának hitoktatásra szánt tömör foglalata, addig a De servo arbitrio a teológus Luther fő műve.

Magyarul A szolgai akarat címmel 1996-ban jelent meg először Jakabné Csizmazia Eszter, Weltler Ödön és Weltler Sándor fordításában, a soproni Berzsenyi Dániel Evangélikus Gimnázium kiadásában. A most megjelent javított kiadás a Hermeneutikai Kutatóközpont munkatársainak közreműködésével készült, és a Magyarországi Luther Szövetség gondozásában jelent meg, a Magyar Luther Könyvek című sorozat 11. köteteként. A kiadó a könyvet a kilencvenöt esztendővel ezelőtt született Prőhle Károly, Scholz László és Weltler Ödön emlékének ajánlja. A kötethez Reuss András, az Evangélikus Hittudományi Egyetem Rendszeres Teológiai Tanszékének tanszékvezető professzora írt előszót.

Luther könyve nehezen érthető Erazmusnak az őt támadó műve nélkül. (Ez utóbbi is elérhető magyar fordításban: Jel Kiadó, Budapest, 2004; fordította Rokay Zoltán.) A humanizmus jeles képviselője a reformátor teológusnak azt a felfogását támadja, mely szerint a Szentírás tekintélye megelőzi az egyház tekintélyét. Érvelésében azt igyekszik kimutatni, hogy a legfontosabb kérdésben – mit tehet az ember üdvössége elnyeréséért, és mi az, amit Istentől kell várnia – a Szentírás nem ad világos feleletet, hanem egymásnak ellentmondó kijelentéseket tesz. Így – állítja Erazmus – szükség van az egyházi tanítóhivatal Szentírás fölött álló tekintélyére, amellyel a laikus hívőket az Írás által homályba burkolt legfőbb kérdésben eligazítja. Ennek lényege pedig, hogy Isten minden embernek fölkínálja az üdvösséget, és a döntést az ember szabad akaratára bízza: elfogadja-e vagy visszautasítja a megváltás művét, az üdvözítő kegyelmet. Válaszában Luther azt bizonyítja, hogy ez korántsem az ember döntésén múlik. Ha az ember döntésén múlna, akkor kivétel nélkül mindenki elveszne, mert ebben a kérdésben az ember akarata nem szabad arra, hogy a jót tudja választani. Előbb a Szentléleknek kell az ember akaratát hatalmába kerítenie ahhoz, hogy ne álljon ellen a kegyelemnek, hanem engedje, hogy Isten véghezvigye életében újjáteremtő művét.

Luther iratának – hasonlóan Erazmus könyvéhez – nem általában és nem teoretikus értelemben föltett kérdése az emberi akarat szabadsága. Luther tagadó válasza nem determinizmust hirdet, hanem konkrét kérdésre felel: az üdvösség elnyeréséhez szükséges jó választásához kellő szabadsággal nem rendelkezik az emberi akarat. Az örök sorsunkat meghatározó döntés nem a mi akaratunkon múlik: ez a felismerés Luthert nem a kettős predestináció megoldásként való elfogadására sarkallja, hanem hitre! Hitre abban az Istenben, aki – miként a jó lovas úrrá lesz az akaratának ellenszegülő lovon – Szentlelkével úrrá tud lenni lázadó akaratunkon, ellenállását szeretetből fakadó gyermeki engedelmességgé változtatva. Üdvösségünk egyedül Isten kezében van, és teljes egészében Szentlelkétől függ: az értelem ezt a számára kifürkészhetetlen akaratú szent Isten előtti teljes kiszolgáltatottságként éli meg, ami félelemmel tölti el, és ezért minden erejével tiltakozik ellene. Hitünk viszont a legszentebb evangéliumként ünnepli ugyanezt: hála Istennek, hogy ő Szentlelkével birtokba veszi nemcsak akaratunkat, de egész életünket, és lázadó bűnösökből engedelmes gyermekeivé szül újjá.

Egyedül a hit a megoldás, a hit számára pedig a Szentírás – a Szentlélek által – minden más tanítóét megelőző tekintéllyel ad világos, egyértelmű feleletet életünk legfőbb kérdésére. Az egyháznak ugyan joga és feladata a Szentírás magyarázata, de tekintélye az Írás tekintélyéből ered, annak van alávetve, így soha nem előzheti meg. Ez Luther ma is érvényes válasza Erazmus őt támadó könyvére.

Hogy Erazmus miért látja homályosnak a Szentírás feleletét az üdvösség kérdésére, azt Luther azzal magyarázza, hogy ellenfele nem tud különbséget tenni törvény és evangélium között. Mert Isten igéje másként szól a megátalkodott, megbánást tanúsítani nem hajlandó bűnöshöz, mint a bűnét megbánó megtérőhöz. Előbbit törvényével fenyegeti és megtérésre hívja, utóbbit evangéliumával vigasztalja és irgalmában való reménységre buzdítja.

A törvény és evangélium közti különbségtétel is olyan sajátossága Luther gondolkodásának, mint az önmagát igéjében és Jézus Krisztus személyében, de mindenekfölött keresztjében kinyilatkoztató (Deus revelatus) és az eseményekben mindig elrejtőzködve munkálkodó (Deus absconditus) Isten megkülönböztetése. Ezeket a megkülönböztetéseket a reformátor örökségének ápolói ma is irányadónak tekinthetik.

Véghelyi Antal