Keresztény szemmel

Kedves Hedvig! Írok Önnek, bár lehet, hogy sohasem fogja soraimat olvasni. Írok Önnek, mert pár napja reggel berontott az életembe, a Kossuth rádióban elhangzott levelével.

Tudja, áll a férfiember reggel a fürdőszobai tükör előtt, és borotválkozni készül. Ez az a pillanat a mi férfilétünkben, amikor naponta, legalább egyszer, szembenézünk önmagunkkal. Hallgatjuk a rádiót, mi történt a világban, amíg aludtunk. S hogy felkészüljünk lehetőség szerint mindarra, amit a kezdődő nap tartogat a számunkra.

S akkor jött Ön a levelével. Ezzel a fájdalmasan keserves vallomással, miszerint el fogja hagyni ezt az országot. Mert elmúlt harmincéves, újságíró, és még nincs munkája, nincs olyan egzisztenciája, amelyre az életét szívesen felépítené. S mert bár nagyon szereti Magyarországot, napjait Neumann János számítógépe mellett tölti, reggelente Szent-Györgyi Albert C-vitamin-tablettáit szopogatja, a zsebében Bíró László golyóstollával kel át Széchenyi Lánchídján – mégis elhagyni kényszerül a hazáját. Mert nincs kedve beállni sem a kisebb, sem a nagyobb szekértáborba „pufferembernek”, hiszen ebben az országban csak így lehet érvényesülni. S most elmegy, hátha messziről, külföldről jobban megérti, miért is kell szeretnie hazáját, amely az alapvető emberi életlehetőségeket sem adja meg Önnek.

Megértem Önt. Nem Ön az egyetlen, aki mostanában hasonlóképpen gondolkodik. Sokan vannak, sajnos, akik nem érzik jól magukat ebben az országban. Ezt hallom, mert a munkám révén folyamatosan különféle emberek közt mozgok. Megértem, mert harmincévesen az ember már többre vágyik, mint ami Önnek nyilván jutott. Megértem, mert nekem is sajog a nagyember cinikus mondata: akinek nem tetszik itt, az el is mehet ebből az országból. Más, kisebb nagyember csak Budapestről küldené el azokat, akiknek meg ott nem tetszik. Megértem, mert amióta a nagyember trágár szavakkal illette az én hazámat, én is furcsán érzem magam Magyarországon. És megértem, mert tőlem – tőlünk – még senki bocsánatot sem kért; megértem, mert egy követ fújnak vele társai is, sőt van köztük, aki minket, magyarokat, ennek a hazának a gyermekeit egyszerűen csak patkányokhoz hasonlított, akiket nem szabad a sarokba szorítani.

A keserűségét mélyen megértem és átérzem. Mégsem tudok azonosulni döntésével. Márai Sándort hívom segítségül, aki a Füves könyvben így vall: „Mindig, mindent adjál oda a hazának. A világnak nincs semmiféle értelme számodra hazád nélkül. Ne várj jót a hazától, s ne sopánkodj, ha megbántanak a haza nevében. Mindez érdektelen. Egyáltalán, semmit ne várj hazádtól. Csak adjál azt, ami legjobb életedben. Ez a legfelsőbb parancs. Bitang, aki ezt a parancsot nem ismeri.”

Mindezt az az ember írja le, akit ugyancsak kivetett ez a haza, s akinek még az olvasását is tiltották itthon. S akit talán az élet is kivetett, hisz teljes elhagyatottságban önkezével vetett véget az életének 1989-ben az Egyesült Államokban, San Diegóban. Voltak más magyarok is, akiknek ugyancsak menniük kellett, de ők is örökké hazavágytak. Ilyen volt Wass Albert is és még sokan mások.

Mi, magyarok már csak ilyenek vagyunk. Nekünk itt van az otthon, mi nem születtünk a világ csavargóinak. Márai szerint a nézőpontunkon kell változtatni. Nem kérni a hazától, hanem adni. Adni önmagunkat, adni tehetségünket, adni két kezünket, adni erőnket és hitünket – adni mindazt, amivel, ha egy kicsit is, de előrébb tudjuk mozdítani a haza szekerét. S most talán éppen azzal, hogy nem megyünk sehova.

Igen, itt maradunk, mert mi lesz Magyarországból, ha mind elmegyünk, akiket megbántott ez a haza? Itt maradunk, és ha nehéz is lesz az életünk, amíg lehet, kitartunk, és küzdünk mindannyiunkért. Mert vége kell, hogy szakadjon egyszer ennek a keserves önpusztításnak.

„Jó magyarnak lenni igen nehéz, de nem lehetetlen” – mondta Széchenyi István. Ne adja föl! Ön helyett természetesen nem dönthet senki más. De szeretném, ha tudná: Önre is szüksége van ennek a hazának. Adja azt, amije van. Nincs jobb befektetés, mint a haza.

Lupták György