A vasárnap igéje

SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 19. VASÁRNAP – 2Móz 34,4–10

„Szerettem volna, de nem ilyet. Nem gondoltam volna, hogy ez lesz belőle” – ilyeneket szoktunk mondani vagy gondolni, ha csalódunk valamiben, vagy a dolgok nem úgy alakulnak, ahogyan vártuk. Sírva tartja kezében a kisgyerek a szétesett kisautót, amellyel még csak kétszer játszott. Keserűség szorítja össze a gimnazista szívét, amikor kiderül, hogy a legjobb barátja a háta mögött rosszmájú megjegyzést tett rá. Könnyeivel küszködik a fiatalasszony, aki néhány évnyi házasság után szembesíti egykori álmait a valósággal. Álmatlanul forgolódik az apa, aki mindent megtett a gyermekéért, és a gyerek most tizennyolc évesen kábítószeres. Egyre hidegebb és egyre értetlenebb szívvel figyeli az ember a távolodó barátokat, munkatársakat, családtagokat. És folytatja a panaszkodást megállíthatatlanul: Én nem ilyen iskolát, nem ilyen munkahelyet, nem ilyen főnököt akartam, nem ilyen menyet, vőt, én nem ilyen orvost, nem ilyen papot, nem ilyen miniszterelnököt akartam. Nem ilyen rendszerváltást akartam. Én nem ilyet akartam! Én nem ilyen életet akartam!

Isten szomorúan, keserűen nézi választott népét. Volt szabadítás, volt az egyiptomiakra tíz csapás, volt a tenger kettéválása, vízfakasztás, fürjek, manna, füst- és tűzoszlop. Idevezettem őket a Hórebhez, a közelembe, és most, amikor a legnagyobb ajándékomat készülök átadni – már Mózes kezében a két kőtábla –, aranybálvány körül járja haláltáncát az őrjöngő tömeg. Én nem ilyen népet akartam!

Hogy Isten keserűségének és haragjának vagy Mózes keserűségének és haragjának a jele a földhöz vágott, ripityára törött törvénytábla, az most mindegy. A mérhetetlen csalódás jele.

Lehet-e még valamit tenni ezzel a néppel, hogy megváltozzon, hogy megtérjen, vagy reménytelen eset? Érdemes-e még energiát, jóságot, szeretetet pazarolni erre a népre, vagy reménytelen? Isten dilemmája ez. Megbántam, hogy embert teremtettem… – mondja az özönvíz előtt, és végrehajtja az ítéletet. Csak Noé menekül meg: a hite, a ráhagyatkozása menti meg. Isten ezzel nyitva hagyja a kiskaput az emberiség megmaradása előtt. És most újra itt a kérdés: mit tegyen a hűtlen emberrel?

És következnek az új kőtáblák, mert Mózes leborul a nép nevében, bocsánatot kér. A bűnbánata, a töredelme mentette meg. És nincs más, amivel Isten színe előtt meg lehet maradni, mint ez a kettő: a bűnbánat és a hit. Isten pedig ad új esélyt, új lehetőséget, persze gyökeresen másra, mint ami eddig volt. Az eddigieket kár volna megismételni.

Vajon mit lehet még kihozni az életből, az életemből? Csak ennyi van benne? Sok-sok csalódás után megkeseredetten, megfáradva távozni az életből? Isten azt mondja: „Majd én kihozok valamit az életedből, majd én megmutatom, hogy milyennek terveztelek, milyennek álmodtalak. Majd csodálkozol, ha megmutatom, hogy lemondó kézmozdulatod ellenére mennyi tartalék volt még benned.” De ehhez szükség van még valamire, pontosabban valakire.

Rendben van – mondja Isten –, meghallgatom a kéréseidet, hogy „járj közöttünk”, „tégy tulajdonoddá”, „bocsáss meg mindent”. Mindet teljesítem egyetlen személyben, Fiamban: és közöttetek fogok járni, és tulajdonom lesztek, és minden vétketeket eltörlöm, és messze túl a törvény szövetségén olyan szövetséget kötök, amelynek Fiam kiontott vére lesz az alapja.

Olyan csodákat fogsz látni, amilyeneket egyetlen más nép sem látott. Először is megtapasztalod, hogy az a szabadság, amelyet a világ szabadságnak mondott, szörnyű rabság volt, csak megszoktad, és nem vágytál ki a börtönből. Mert nem a körülményeid és a többi ember voltak a börtön, hanem te magad ültél benne kényelmesen, és ha néha egy-egy őszinte pillanatban mégis kifelé vágytál, valami visszahúzott. Másodszor meg fogod tapasztalni, hogy az ajtó nyitva van. Már a keresztelésedkor leesett a lakat, csak nem vetted észre. Harmadszor meghallod a hírt, hogy valaki fizetett érted, letette az óvadékot, hogy „kijöhess” a csalódottságból, a manipulált gondolataidból, a halálfélelemből. Negyedszer megtudod, hogy új urad van: az, aki kiváltott, tulajdonává, sajátjává tett, és azt is megtudod, hogy az ár, amelyet adott érte, az élete, a vére volt. Ötödször rá fogsz jönni, hogy az ő uralma alatt, de csak az ő uralma alatt, kiteljesedik az életed. Pontosan azt kapod meg, ami eddig hiányzott. Igazságot, szeretetet, boldogságot. Nem egy életutánzatot kapsz, hanem valódi életet.

Isten nem ilyen népet akart, mint mi vagyunk, de a csalódottságából nem rezignált beletörődés, hanem egy új, szeretetből fakadó cselekedet következett: áldozatot hozott. De mit tehetünk mi, ha csalódásban van részünk? Szemünk előtt áll Jézus példája! Szeretetből nekünk is áldozatot kell hoznunk. Pontosan azokért, akikben csalódtunk. Hogy elmozduljon a mérleg a csalódottságtól az új esély felé, a lemondástól a remény felé, a haragtól a szeretet felé, a haláltól az élet felé.

Mekis Ádám