Kultúrkörök

Kedves, egyenruhát viselő fiatalok igazították útba október 13-án este a Budapest-Fasori Evangélikus Gimnázium bejáratában a kiállítás megnyitójára igyekvő közönséget. Lehet, hogy sokan közülük most lépték át először a régi szépségében tündöklő, százéves iskola küszöbét. A díszterem mályvaszín falain ezúttal a régi igazgatók szigorú portréi helyett Hajnal Endre festőművész képei láthatók. A kiállítást, melyet remélhetőleg továbbiak is követnek majd, Bereczky Loránd, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója nyitotta meg, a közönséget pedig Marton Éva operaénekes ajándékozta meg néhány áriával.

A címben idézett költői kérdést Ódor László, a gimnázium igazgatója tette fel. Köszöntő szavaiban arról is beszélt, hogy harmincéves barátság fűzi az alkotóhoz, s ezzel a rendezvénnyel nemcsak a külsőleg és belsőleg, „testben és lélekben” megújult gimnáziumra, hanem az iskola szaporodó kulturális rendezvényeire is felhívja a figyelmet. Hiszen – a Fasori Hírmondó tanúsága szerint is – számos koncert, előadás, vitaest, sőt a Deák Ferenc Közéleti Klub alkalmai is e gyönyörű falak között zajlanak.

Ezután Marton Éva kápráztatta el az egybegyűlteket Puccini, Mascagni és Gershwin egy-egy népszerű áriájával. A hangos ünneplés és virágeső közepette azonban nemcsak varázslatos hangjával, hanem szavaival is kifejezte, hogy nagyon fontosnak tartja a művészeti – és azon belül is a zenei – oktatást, bármennyire is „nem divat” ez manapság… Bereczky Loránd, miután felhívta a figyelmet az épület szépségeire, a festményekről és a művészről beszélt. A látszólag esetlegesen kivágott és bekeretezett tájrészletekről, a színpompás virágcsokrokról, arról a nyilvánvaló festői szándékról, hogy képeivel a művész örömöt szerezzen, derűt adjon tovább.

A festő honlapján olvasható Pogány Ö. Gábor művészettörténész írása Hajnal Endre művészetéről. Szerinte „a vérbeli természetfestők közé tartozik, úgy, miként ezt a műfajt a nagy elődök művelték… Közvetlenül, felszabadultan szól… a ragyogó színekben pompázó pipacsokról, dáliákról, íriszekről.” A nagy, impresszionista elődök – franciák és magyarok – nyomán haladva saját, öntörvényű, néha túlontúl is színes festészetet művel. Hatalmas pipacstáblája elenyészik a horizonton, elképesztő rózsaszínek, kékek és fénylő sárgák jelennek meg képein. A tájak, legyen akár a normandiai tengerpart vagy valamely magyar kastély parkja, megunhatatlanok számára, mindig mondanak neki valami újat. De vajon mondanak-e újat a néző számára? Vajon szabad-e még Monet után pipacsmezőt vagy Van Gogh után napraforgókat festeni? Az impresszionizmus festői kérdések tucatjára adott megoldás volt. És éppen a felfedezés örömének, a megoldás igazságának köszönhette diadalútját. De napjainkban? Hol van ma már az impresszionizmus?

A ma festőjétől, a kortárstól joggal várjuk el, hogy velünk éljen. Hogy kérdéseink az ő kérdései is legyenek. Ugyanakkor korszerűnek kell lennie: kérdésfeltevéseiben, válaszaiban egyaránt. Segítsen – a maga eszközeivel – eligazodni a világban. Haladó legyen, de ne hódoljon be a divatnak. A kortárs művész nemcsak saját problémáira keresi a választ, vagyis nem öncélú, nem hiteget, nem hazudik. Az igazat mondja, nem csak a valódit. Utakat keres és mutat, és azt kell éreznem, hogy helyettem is gondolkodik, érez, ír, fest. Nem muszáj szeretni a kortárs művészetet, elég, ha szembesít, ha indulatokat szít, ha gondolkodni késztet. Nem biztos, hogy az a mérce, hány művet vásároltak meg közgyűjtemények. De az sem, hogy mennyit lehet eladni a műtárgypiacon. És az sem, hogy hol és miként működik az a piac.

Hajnal Endre boldog ember, ez bizonyos. A valójában problémamentes tájak, amelyek megihletik, a színes, ám kissé mesterkélt virágkompozíciók, az érzelmes portrék ezt bizonyítják. Művészete azonban kissé önmagába zárt festészet; 21. századi közönsége talán többet szeretne, mint az ő boldogságával találkozni.

Persze, az igazi kortárs művészet – már naprakész volta miatt is – nehéz dolog. Sőt nem biztos, hogy a művek az örökkévalóságnak készülnek. De a nézőt, az olvasót közelebb vihetik hozzá.

Zászkaliczky Zsuzsanna