Egyházunk egy-két hete

Hit és nemzettudat címmel október 12-én Budapesten került sor az Evangélikus Belmissziói Baráti Egyesület (EBBE) õszi elõadás-sorozatának második találkozójára. A közel harminc résztvevõ egyházként volt jelen Isten gyermekeinek közösségében, ezt a hivatalos program elõtti és utáni testvéri beszélgetés is jól tanúsította.

Az igehirdetést és az elõadást imaközösség kapcsolta egymáshoz. E hosszú percekben „a csend köröttünk mélyen szerteáradt”, s ki-ki újra átélhette mindazt, amirõl a Szentírás így szól: „Ezek valamennyien egy szívvel és egy lélekkel kitartóan vettek részt az imádkozásban…” (ApCsel 1,14) Az igehirdetés a hónap igéje alapján hangzott: „Gondoskodsz a földrõl, megöntözöd, nagyon meggazdagítod.” (Zsolt 65,10a) Dávid hálaadó énekének teológiai mélysége, Isten gondviselõ szeretetének nagysága, jóságának megszámlálhatatlan ajándéka jelent meg ott és akkor a lelki szemünk elõtt. Mindezt tudjuk a Kis káté elsõ hitágazatának a magyarázatából, mégsem fölösleges átismételnünk, nehogy természetesnek tartsuk.

Az ember hálaadó szavát a hit szólaltatja meg Istennek tetszõ módon. Ahogyan a zsoltár szerzõje hittel futott Góliát elé, mert a kézzel készített, látható fegyverekkel szemben a láthatatlan Isten karjának erejében bízott, úgy mi is e sok jótétemény láttán a láthatatlan Ajándékozót imádjuk. Minden hívõ ezen az úton járt, zsoltárral és imádsággal, bizonyságtétellel és bátor hitvallással a szívében: Dávid, Zakariás, Dévai Bíró, Sztárai, Túróczy és Ordass.

Az élet és az új élet Isten leheletének, Szentlelkének a mûve – fejtette ki az est elõadója. „Élet leheletét lehelte orrába” – olvassuk Mózesnél. „Rájuk lehelt, és így folytatta: Vegyetek Szentlelket!” – olvassuk Jánosnál. Tehát mindkettõ Isten szájából származik. Vajon lehetett volna-e hite Ábrahámnak, ha Isten nem sugallja szívébe ígéretét? Aligha. A hit elsõ sóhajtása az imádság. Íme, az imádság teremtésének nagy pillanata: „Akkor kezdték segítségül hívni az Úr nevét.” (1Móz 4,26b) Hasonlóan a tanítványok is, akik a húsvéti (!) Szentlélek-vétel után „egy lélekkel kitartóan vettek részt az imádkozásban”.

A bizonyságtétel szintén a hit sóhajtása, különösen az utolsó lehelet, a halál! „Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet!” Urunk a kereszten „kilehelte lelkét”. A hit mindenkor a cselekedetek elõtt és nélkül ragadja meg a megváltást! Hogyan lehet cselekedetek nélkül bármit is megragadni? Meghalással! A búzaszemnek földbe kell esnie…

A nemzet, nemzettudat – közös ihlet! „Szegény nemzet! Odajutottál, hogy újabb forradalomra legyen szükséged, ha nem akarod mind elveszíteni, amit annyi kínos forradalmakkal szereztél.” (Kossuth)

Igen, egy forradalom, még ha vértelen is, kínos. Ha kínos is, kívánatos, s hiába óvatoskodunk, elkerülhetetlen! Miért félünk kimondani? Minden nép joga, hogy fellázadjon, ha becsületébe gázolnak, és leigázzák. Amikor „búvó országokra rálehel a tátott tõke sárga szája”, amikor „párás büdösség-felhõ lep bennünket el”, nem lehet mást tenni, mint fölkelni a szabadságért és egy szívvel kiáltani: Levegõt! Ha nincsenek forradalmak, nincsenek mártírok. Ha nincsenek mártírok, a kereszt nem ülhet diadalt. „Egy nemzetet nem a szerencse, hanem a balsors jellemez.” (Jókai)

Az elõadás Bornemisza-, Petrõczi-, Balassi-, Rákóczi-, Rázgha-, Bonhoeffer-imádság-részlettel kezdõdött. Tehát mind az igehirdetõ, mind az elõadó ezen az estén egy-egy névsorral is szolgált a hallgatóinak. Melyikbe tetetnéd bele szívesebben a nevedet?

A válaszom legyen egyúttal az aláírás is:

EBBE