Egyházunk egy-két hete

Hit és nemzettudat címmel október 12-én Budapesten került sor az Evangélikus Belmissziói Baráti Egyesület (EBBE) őszi előadás-sorozatának második találkozójára. A közel harminc résztvevő egyházként volt jelen Isten gyermekeinek közösségében, ezt a hivatalos program előtti és utáni testvéri beszélgetés is jól tanúsította.

Az igehirdetést és az előadást imaközösség kapcsolta egymáshoz. E hosszú percekben „a csend köröttünk mélyen szerteáradt”, s ki-ki újra átélhette mindazt, amiről a Szentírás így szól: „Ezek valamennyien egy szívvel és egy lélekkel kitartóan vettek részt az imádkozásban…” (ApCsel 1,14) Az igehirdetés a hónap igéje alapján hangzott: „Gondoskodsz a földről, megöntözöd, nagyon meggazdagítod.” (Zsolt 65,10a) Dávid hálaadó énekének teológiai mélysége, Isten gondviselő szeretetének nagysága, jóságának megszámlálhatatlan ajándéka jelent meg ott és akkor a lelki szemünk előtt. Mindezt tudjuk a Kis káté első hitágazatának a magyarázatából, mégsem fölösleges átismételnünk, nehogy természetesnek tartsuk.

Az ember hálaadó szavát a hit szólaltatja meg Istennek tetsző módon. Ahogyan a zsoltár szerzője hittel futott Góliát elé, mert a kézzel készített, látható fegyverekkel szemben a láthatatlan Isten karjának erejében bízott, úgy mi is e sok jótétemény láttán a láthatatlan Ajándékozót imádjuk. Minden hívő ezen az úton járt, zsoltárral és imádsággal, bizonyságtétellel és bátor hitvallással a szívében: Dávid, Zakariás, Dévai Bíró, Sztárai, Túróczy és Ordass.

Az élet és az új élet Isten leheletének, Szentlelkének a műve – fejtette ki az est előadója. „Élet leheletét lehelte orrába” – olvassuk Mózesnél. „Rájuk lehelt, és így folytatta: Vegyetek Szentlelket!” – olvassuk Jánosnál. Tehát mindkettő Isten szájából származik. Vajon lehetett volna-e hite Ábrahámnak, ha Isten nem sugallja szívébe ígéretét? Aligha. A hit első sóhajtása az imádság. Íme, az imádság teremtésének nagy pillanata: „Akkor kezdték segítségül hívni az Úr nevét.” (1Móz 4,26b) Hasonlóan a tanítványok is, akik a húsvéti (!) Szentlélek-vétel után „egy lélekkel kitartóan vettek részt az imádkozásban”.

A bizonyságtétel szintén a hit sóhajtása, különösen az utolsó lehelet, a halál! „Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet!” Urunk a kereszten „kilehelte lelkét”. A hit mindenkor a cselekedetek előtt és nélkül ragadja meg a megváltást! Hogyan lehet cselekedetek nélkül bármit is megragadni? Meghalással! A búzaszemnek földbe kell esnie…

A nemzet, nemzettudat – közös ihlet! „Szegény nemzet! Odajutottál, hogy újabb forradalomra legyen szükséged, ha nem akarod mind elveszíteni, amit annyi kínos forradalmakkal szereztél.” (Kossuth)

Igen, egy forradalom, még ha vértelen is, kínos. Ha kínos is, kívánatos, s hiába óvatoskodunk, elkerülhetetlen! Miért félünk kimondani? Minden nép joga, hogy fellázadjon, ha becsületébe gázolnak, és leigázzák. Amikor „búvó országokra rálehel a tátott tőke sárga szája”, amikor „párás büdösség-felhő lep bennünket el”, nem lehet mást tenni, mint fölkelni a szabadságért és egy szívvel kiáltani: Levegőt! Ha nincsenek forradalmak, nincsenek mártírok. Ha nincsenek mártírok, a kereszt nem ülhet diadalt. „Egy nemzetet nem a szerencse, hanem a balsors jellemez.” (Jókai)

Az előadás Bornemisza-, Petrőczi-, Balassi-, Rákóczi-, Rázgha-, Bonhoeffer-imádság-részlettel kezdődött. Tehát mind az igehirdető, mind az előadó ezen az estén egy-egy névsorral is szolgált a hallgatóinak. Melyikbe tetetnéd bele szívesebben a nevedet?

A válaszom legyen egyúttal az aláírás is:

EBBE