Élő víz

Vigasztaló, ha nehéz út előtt állva valaki mellénk áll, és elkísér bennünket. Vagy egy-egy nehéz útszakasz előtt időt szakít ránk, elbeszélget velünk. Valószínű, hogy két korosztály szorul leginkább a kísérésre, a támogató, áldott kezekre: a gyermekek és az idősek.

Vitán felül áll, hogy a kisgyermekek számára az édesanyjuk jelenti a legbiztosabb kapaszkodót. Nem véletlen, hogy a kórházak gyermekosztályain lehetőséget biztosítanak a szülőknek – elsősorban az anyáknak – arra, hogy kezelésre szoruló gyermekük mellett lehessenek folyamatosan, még éjszaka is. Fontos, hogy a szülők kellő empátiával felkészítsék kicsinyeiket az óvodára, iskolára, és kísérjék el őket az első útra, mert a kicsik ekkor igénylik leginkább a támogatást.

A soproni gyülekezetben jó kezdeményezésnek bizonyult, hogy bevezettük azokat a „kibővített” gyermek-istentiszteleteket, melyekre a szülők vagy nagyszülők elkísérték még az óvodáskorú gyermekeket is. Nemcsak az első útra, hanem vasárnaponként rendszeresen. Így válhatnak az első, nehéz utakból örömteli, együttes, áldott utak.

Valószínű, hogy sokan azért félnek megtenni egy-egy nehéz utat, mert nincsen senki, aki mellettük lenne. Így van ez a különféle betegségekkel is. Pedig nem kellene megvárni, hogy a szenvedés elhatalmasodjon, és csak akkor vállalni a gyermek vagy az idős hozzátartozó orvoshoz kísérését, amikor már késő… Nem így van-e a hitéletben is? Nem azért marad-e üresen egy-egy idős testvér helye a templomban, mert csupán küldte a gyermekét, de nem fogta kézen, és nem ment el vele együtt az istentiszteletre?!

Komolyan kell venni a nehéz úttal járó félelmeket. Isten keze úgy oszlatja el őket, hogy megfogjuk gyermekünk, unokánk kezét, és együtt megyünk. Túrmezei Erzsébet Áldasz szüntelen című versében (Heinz Meyer után németből) ezt írja: „Szent szavad vigasztal sötét éjjelen. / Sok sebünk gyógyítod. Áldasz szüntelen. / Messze utainkon hű kezed vezet. / Áldásod elűzi a félelmeket.”

Azután jön az öregkor, amikor ismét különösen rászorulunk a nehéz úton a kísérőre. Amikor a szervezet kopásával járó fájdalmak erőtlenné tesznek, és nem tudjuk egyedül intézni a dolgainkat. Füst Milán Öregség című versének első sorában ezt kérdezi: „Hol vagytok ó szemeim, kik oly áldottnak véltetek egy arcot?”, majd később így folytatja: „S hol a kín és hol az áldás, amelyet most hiába keresek eszelős utaimon, görbe bottal a kezemben?” Aztán kéri az ifjúságot, hogy hallgasson rá. Beszél egy öreg görögről, aki az ifjúságot visszakövetelve aiszkhüloszi átkot mondott arra, „aki tette, hogy így meg kell az embernek öregedni”. Saját sírja előtt állt már, de még egyszer hangoztatni akarta igazát, mielőtt eltávozik. „S aztán hát elment persze, csend lett végül is e vidéken. / De a szívében is csupa csend volt már akkor…”

Ez a döntő: a szívbeli csend, amely nehéz utak előtt fészket rakhat a hívő ember életében, a gyermeknek és az idős embernek a szívében – no meg a közbeeső generáció tagjainak a szívében is, mely korosztály elsőrendűen arra hivatott, hogy elkísérje a fiatalokat és az időseket a nehéz utakon. Ezért biztat Neander Joakim német énekköltő a 103. zsoltár alapján: „Áldjad őt, mert keze csodásan alkotott téged! / Utadon elkísér, tőle van testi épséged. / Sok baj között / Erőd volt és örömöd, / Szárnyával takarva védett.” (EÉ 57,3) Dóka Zoltán nem csupán felhívással fordul mások felé, hanem személyesen vall: „Áldlak, irgalmas Isten, / Hogy te őriztél híven. / Szent kezed óvott, áldott, / Rám szüntelen vigyázott.” (EÉ 463,1)

Kedves nagyszülő, kedves kortárs testvérem! Ha kicsi unokádat nehéz úton kíséred, vagy nagyobb unokádat jó tanácsokkal látod el, adjál hálát, hogy megteheted, és hogy még igénylik. Ha pedig téged kísér nehéz úton gyermeked vagy unokád, a múltban tapasztalt áldásokra gondolva mondhatod: „Áldjad, lelkem, az Urat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled!” (Zsolt 103,2)

Szimon János