Evangélikusok

Az első evangélikus magyar világtalálkozót beharangozó írásom címében hangot adtam reményemnek, hogy talán Orosházán – a Magyar Evangélikus Konferencia logójának megfelelően – végre összeáll a „puzzle”: a széttöredezett magyarság újra egymásra talál. Pár héttel a többek által történelmi jelentőségűnek mondott „zászlóbontás” ünnepi hangulata után eljött az ideje a higgadt értékelésnek: merre tovább, van-e tovább, Maek? Vajon újra széthullik-e, ami olyan ígéretesen összeilleszkedni látszott azon a két szép őszi napon, az orosházi templomban és iskolában? S vajon mindezt, az egész magyar–magyar közeledést hogyan, mennyiben befolyásolja a könnygázos október 23-a?

Az őszinte válaszkeresésben segíthet az a két szemléltető ábra, amellyel Gémes István stuttgarti lelkész illusztrálta a Maek záróáhítatát az egykori zsinagóga nagytermében Orosházán. Az első képen a glóbusz legkülönbözőbb pontjaira szétforgácsolódott piros-fehér-zöld darabkák jelezték a magyarság szóródását a világban. Az igehirdető, aki maga is fél évszázada, az ’56-os forradalmat követően emigrált – egészen Brazíliáig jutott –, hangsúlyozta, hogy ezt a földrajzi szétszórtságot egyetlen szervezet se képes megszüntetni. Honfitársaink, hittestvéreink tömege talált új hazára az öt kontinensen. Hamis illúzió lenne azt hinnünk, hogy az anyaország, az „anyaegyház” szeretete véglegesen visszahozná, hazavonzaná őket. Lehet persze álmodozni egy nagy újraegyesülésről, de az ilyen vágyálmokból való ébredés szükségszerűen kijózanító.

A Maek küldetése nem valamiféle szervezeti, földrajzi egység restaurálása, hanem annak a spirituális közösségnek a megélése és erősítése, amelyet a második ábra szimbolizált. Ezen a prédikáló képen a nemzetiszínű részecskék a kereszt jele köré rendeződtek, akárcsak a szétszórt vasreszelék az őket vonzó mágnes köré.

S hogy ez a modell valóban működőképes, azt személyes élményként élhettem át pár nappal az orosházi találkozót követően. Meghívást kaptam ugyanis a stuttgarti magyar protestáns gyülekezet ’56-os ünnepségére. Az erről szóló beszámolót lapunk előző számában olvashattuk Mindenütt Isten tenyerén – sokatmondó – címmel.

Éppen huszonhat éve, 1980 őszén még ösztöndíjasként járhattam először Stuttgartban. Már akkor megdöbbentett, hogy egy kis „darab” Magyarországot fedezhettem fel a Gémes-parókia cserkészpincéjében és az eleven magyar protestáns közösségekben. Örömömre ez a gyülekezet jó negyed évszázad múltán, 2006-ban is vonzó, nyitott, életképes közösségként fogadott.

Az ’56-os forradalmi eseményekről tartott színvonalas megemlékezésük példa- és modellértékű volt. A több száz fős, minden tekintetben – életkor, vallás, nemzetiség, politikai beállítottság és így tovább – vegyes összetételű közösség tudott méltóságteljesen, hiteles áhítattal, együtt (!) ünnepelni. Szomorú, de úgy tűnik, mindehhez jó nyolcszáz kilométeres „védőtávolság” kell a felzaklatott óhazától, amelynek lakói egymásra vicsorognak…

Drámai volt a kontraszt, hiszen éppen 23-án, késő délután érkeztem haza a stuttgarti békés „Kis-Magyarországból” a szinte háborús lázban vergődő Budapestre. Már az is kérdés volt, hogy haza tudok-e jutni a repülőtérről belvárosi lakásunkba. Ez végül metróval még sikerült. Hamarosan csengett a telefon, Gémes Pista bácsi hívott Stuttgartból, jelezve, hogy őszintén aggódnak értünk, mert ijesztőek a budapesti hírek, képek… Mi is fél éjszakán át néztük döbbenten a tévé haditudósításait a szomszéd utcákból, miközben a zárt ablakon át is beszivárgott a könnygázgránátok eddig ismeretlen szaga…

Bizony, jó lenne folytatni a határokon átívelő, magyar–magyar közösségépítést. Felhasználni az információcsere megannyi lehetőségét a kommunikáció és a kommunió, az összetartozás tudatának erősítésére. Ezt szolgálhatná az éppen Gémes István által szerkesztett, Útitárs című magyar evangéliumi lap, amely immár fél évszázada köti össze öt kontinens szórványát, és kész helyet adni Maek-híreknek is. Nyilvánvaló, hogy az internet, a világháló használata, egy friss honlap is szorosabbra fűzhetné közösségünket…

Csakhogy mindehhez az kell, hogy először mi itt, az óhazában, az anyaországban próbáljunk újra szót érteni egymással, ha már állítólag közös az anyanyelvünk. Legalább kíséreljük meg elviselni, elhordozni a másikat, még akkor is, ha netán ő valóban „egy-más”, egy másik, egy másként gondolkodó ember…

Igaz lenne, hogy mi, magyarok csak ideiglenesen, egy közös külső ellenséggel szemben vagyunk képesek összefogni? Csak átmenetileg kötünk egymással fegyverszünetet, s amint múlik a külső veszély, újra ellenséget látunk egymásban?

Vajon összeállhat-e így, ilyen, már önmagukban is repedezett, hasadt darabokból az a bizonyos magyar „puzzle”? A fájdalmas önvizsgálatot követelő válaszkeresésben hátborzongatóan aktuális a Mester két évezredes figyelmeztetése: „Minden ország, amely meghasonlik önmagával, elpusztul, és ház házra omlik.” (Lk 11,17) Ilyen önpusztító, önemésztő nép akarunk maradni?! A választ erre a sorskérdésünkre nem Moszkvában, New Yorkban vagy Brüsszelben találjuk, hanem itt nálunk, Budapesten és szerte a hazában…

Gáncs Péter püspök, Déli Egyházkerület