A hét témája

1956. október végének, november elejének mámorító napjaiból számos lélekemelő példát találhatnánk. Vannak ismertebbek, és vannak kevésbé ismertek. A budapesti tűzoltók helytállásáról például alig tudni valamit. Merthogy ötven évvel ezelőtt lángba borult Budapest – nemcsak átvitt, hanem szó szerinti értelemben is.

A harcok során sok közintézmény és lakóház is kigyulladt, a tűz pedig akkor is tűz, akkor is pusztít, ha közben éppen szabadságát védi a nemzet, és golyók röpködnek az utcán. A tűzoltó pedig akkor is a lángokkal küzd, ha ezek a golyók történetesen pont a feje körül röpködnek. Ez történt a lángba borult Nemzeti Múzeumban is.

Kiterjedt tűz volt, szinte az egész épület égett. Lángolt a világhírű afrikai gyűjtemény és az Országos Széchényi Könyvtár. A tűzoltóknak pedig nemcsak nemzeti kincseinket kellett védeniük, hanem a saját életüket is, lévén hogy a környező házakból őket is tűz alatt tartották. Az utcára néző folyosókon például csak kúszva közlekedhettek, az ablakok közelébe pedig nem mehettek.

A legnagyobb golyózáport a Bródy Sándor utca felől kapták. Hogyan lehet golyózáporban tüzet oltani? Nehezen, de nem volt mérlegelési lehetőségük, tették a dolgukat. Megmentették a múzeumot, bár az afrikai gyűjtemény nagyobbik része odaveszett. Nem rajtuk múlt.

Aztán néhány nappal később már tankkal is lőttek rájuk. Az Alkalmi Áruház helyén üzemelő boltot oltották éppen, amikor egy járőröző szovjet harckocsi vonult el mögöttük. A benne ülők mindenre lőttek, amit csak láttak. Amikor ezt észlelték, a tűzoltók biztonságos helyre bújtak. Éppen időben, mert az ágyúból két lövést adott le rájuk a tank, aztán továbbment.

Jelentős tűz volt még a Bókay János Gyermekkórházban (ma Heim Pál Gyermekkórház), amelyet csak hátulról, az udvar felől tudtak megközelíteni. Az épület lépcsőháza szét volt lőve, az Üllői úti oldalát pedig folyamatos tűzfüggöny alatt tartották a hadviselő felek. Hogy melyik oldalon állók lőttek? Ki tudja azt már megmondani! A gyerekeket mindenesetre az égő épületből az udvar felőli oldalon, az ablakon keresztül, kihúzós létrákkal mentették. Voltak olyan gyerekek, akiket az emeletről ruháskosárban engedtek le. Mindenkit megmentettek, ráadásul még a tüzet is eloltották.

Aztán a harcok egyszer csak elérték a fővárosi tűzoltó-parancsnokságnak helyt adó Kun utcát is. A forradalmárok a szomszédos Országos Társadalombiztosítási Intézet (OTI) tornyából lőtték a fővárost megtámadó orosz csapatokat. Amikor a felderítést végző szovjet tiszt az embereivel a tűzoltó laktanyákhoz ért, megvádolta az ott lévőket azzal, hogy ők lőttek, és az egész vonulós állományt bevitette a Keleti pályaudvar mellett kialakított katonai parancsnokság pincéjébe. Másfél napig tartották ott a tűzoltókat, mire tisztázódott, hogy semmi közük sincs az OTI-hoz, és visszamehettek a laktanyába.

Csakhogy a tűzoltólaktanyát a második világháború alatt is megszállta a szovjet hadsereg, és akkor csak azok úszták meg a hadifogságot, akik az OTI-n keresztül elmenekültek. Amikor a laktanyát 1956-ban másodszor is megszállták a szovjet katonák, néhány tűzoltó visszaemlékezett az ostrom idejére, és az OTI-n keresztül próbáltak menekülni. Nem lehet tudni, hogy mi történt velük, de az épületben mindannyian az életüket vesztették. Tűzharcba kerültek, csakhogy azt a tüzet már nem tudták eloltani. Hősök voltak – megérdemlik, hogy egy pillanatra rájuk is emlékezzünk.

Jezsó Ákos