A hét témája

1956-ban kétéves voltam, emlékeim nincsenek a forradalomról. Annál inkább eszembe vésődtek a későbbi családi beszélgetések. Tudtam, hogy ötvenhatról csak otthon mondhatom, hogy forradalom, az iskolában szigorúan ellenforradalomként volt szabad említeni. Ha egyáltalán… Szüleim, nagyszüleim azonban gyakran emlegették azokat a sorsfordító napokat. Anyám fiatal volt és lelkes, háromgyerekes anyaként sem félt. Érezte, hogy hová húz a szíve, tudta, hol az igazság. Csodálom érte ma is, hasonló helyzetben nem hiszem, hogy ilyen bátran mertem volna viselkedni. A Jóisten vele, velünk volt, megőrizte Mamit a bajtól. Az ő visszaemlékezéseiből idézek most. (Jásdi Beáta)

„Szeptemberben Pécsett nyaraltunk a régi Hotel Kikeletben, a gyerekek is velünk voltak. Az egész ősznek volt valami fülledt hangulata. Még nyáron történt, hogy az újságos, hóna alatt egy köteg Irodalmi Újsággal a tömeg elől fölugrott a villamosra, végigfutott a kocsin, hogy így meneküljön meg az újságot üldözők tucatjaitól. Ekkor már megjelent Déry Tibor emlékezetes cikke, amelyben először írt üldözött emberekről.

Október 23-án, mint máskor, bent voltunk az Uvatervben [Út és Vasúttervező Intézet, Mami ott dolgozott]. Két műegyetemista kiszögezte a faliújságra a tizennégy pontot. Az emberek ott álltak előtte, egy idős mérnök sírt…

Délután szóltak, hogy a Bem-szoborhoz megyünk testületileg, tüntetünk a poznani események mellett, a lengyelek iránti szimpátiából. Persze mentünk sokan, élünkön a párttitkárral, Géczy Tamással. Gyönyörű őszi nap volt, vonultunk át a régi Kossuth hídon a Bem térre. Ott alig lézengtek egypáran, gyerekek ugráltak a szoborra, néhányan szavaltak – ezért kár volt idejönni, gondoltam. Egyszerre a Margit híd felől nagy tömegek érkeztek, a tér hirtelen tele lett. Megjelent egy rádiós kocsi is, úgy emlékszem, Sinkovits Imre mondott verseket. A hajdani Radetzky laktanya tetejéről a kiskatonák bevonták a sarló-kalapácsos nemzetiszínű zászlót, majd a címert kivágva, immár lyukasan, kitűzték újra.

Ekkorra már fölforrósodott a hangulat. Láthatatlan vezényszóra a sok ezer ember megindult a Fő utcán a Kossuth híd felé [a mai Batthyány tér felé]. Egy emberként harsogtuk a jelszavakat, egy megmaradt bennem: „Akármilyen kedves vendég, tíz év után untig elég.” [Talán nem kell magyaráznom, az oroszokra gondoltak…]

Nem felejtem el az őszi napfényben kissé párásan csillogó Dunát, amint a hídon vonultunk a Parlamenthez. – Az hiszem, ma már tudom, sokaknak ez az utolsó útjuk volt…

A Kossuth téren már hatalmas volt a tömeg, követelték, hogy jöjjön ki Nagy Imre. Ő azonban nem jött, szürkülni kezdett már. Kigyulladt a vörös csillag a kupola tetején, mire az egész tér egyszerre üvöltötte: „Oltsák el a csillagot!” Körülöttünk teherautókon lévő fiatalok azt kiabálták: „Menjünk a rádióhoz!” Szabó Ági kolléganőmmel felmentünk hozzájuk, az édesanyja vagy tíz centi széles nemzetiszínű szalagot kötött Ági lófarkas hajába, és ő is jött velünk.

A Bródy Sándor utcába sodródtunk a tömeggel, pontosan a rádió előtt álltunk, amikor óriási robajjal betörték a hatalmas tölgyfa kaput. Ekkor felnéztem az alacsony házak tetejére, és arra gondoltam, hogy legéppuskáznak róluk bennünket, mint a verebeket. Mondtam Ágiéknak, hogy innen menni kell! Ár ellen, az egyre szembevonuló tömeggel, hogy mennyi idő alatt, nem tudom, elértük a Múzeumkert Sándor utcai kapuját, és bementünk oda. A Károlyi-palota kertjében katonák mindenféle ládákat cipeltek, amelyek valószínűleg lőszerekkel voltak tele. A katonai behatolás a rádióba nem sikerült, a tömeg megakadályozta. Jött azonban az olasz követség felől egy nyitott teherautó katonákkal, élükön egy magas beosztású tiszttel.

A Puskin utca és Bródy Sándor utca sarkán álló ház első emeletén egy férfi kitette az ablakba a rádiót, éppen a Gerő-beszéd szólt. Ez a felbőszült tömegnek olaj volt a tűzre. Durva, sértő jelzőket kiabáltak, majd – hogy honnan, nem tudom – kövek kerültek elő, és azokkal kezdtek dobálózni. Ekkor hallottuk az első puskalövést is a rádió felől. Láttuk, innen azonnal menni kell. Én már csak olyan 49-es villamossal tudtam hazamenni Budára (Kelenföldön laktunk), aminek az ablakát beverték. Budán teljes csend volt, a Bocskai út végén bementem a közértbe, és vettem fél kiló kenyeret. Eszembe sem jutott, hogy másnap már egy egész napot kell majd végigállni egy cipóért…

Este megérkezett a húgom és anyám is. A Deák téren a kalauz azt mondta, aki fél, szálljon le, mert az Astoriánál élesen lőnek.

A következő napon, 24-én kijárási tilalom volt. Csodálatos őszi verőfény Budán. Pesten pedig folyt a vér, ropogtak a gépfegyverek… 25-én, csütörtökön elindultam be, Pestre. A Kossuth Lajos utca betört kirakatai már jelezték, hogy itt nem éppen béke volt. Az Úttörő Áruház melletti kirakatban nagy fonott ruháskosár állt, majdnem színültig százasokkal. (Akkoriban az volt a legnagyobb címlet, egy átlagfizetés 800 forint körül volt.) Senki nem őrizte, és senkinek sem jutott eszébe, hogy hozzányúljon. Az elesettek hozzátartozói részére gyűjtötték. A betört kirakatokban lévő árut sem vette ki senki.

Az Astoriánál felborult villamos, leszakadt vezetékek, teljes hadiállapot. A Rákóczi út bal oldalán halottak. Fehér ruhás, vörös hajú ápolónő, hanyatt fekve, mellén személyi igazolványa és virág. Kicsit odébb, egy fának dőlve, fiatal férfi, odébb tízévesforma kisfiú holtteste. Romok, vér, halál.

Elindultam az Uvaterv, a Duna-part felé. Az ötödik emeleti ablakból jól láttuk, amint a tömeg vonult a Parlament felé, élén gyászruhás asszonyok fekete zászlókkal; bizonyára az elesettek hozzátartozói. Nem sokkal később érkeztek kollégáink (a nevükre már nem emlékszem), de a szörnyű hír megelőzte őket: a Parlamentnél vérfürdő van. Ők úgy menekültek meg, hogy lecsúsztak a Parlament széncsúszdájába, s csak akkor merészkedtek elő, amikor elcsöndesedett a tér. Úgy mesélték, hogy a Földművelésügyi Minisztérium tetejéről nyitottak géppuskatüzet a békés tüntetőkre. A főbejárat két oroszlánjánál orosz tankok álltak, a katonák barátkoztak a tüntetőkkel. Ez a két orosz tank lőtt vissza, fel, a minisztérium tetejére. Rákóczi lovas szobrának talapzatán két méter magas hullahegy domborodott.

Az Uvatervből ketten maradtak ott: Sályi Anna fiatal miskolci kolléganőnk és Gyurkovics Jancsi. Jancsinak fél lába volt, leventeként vitték ki a frontra, lába elfagyott, amputálni kellett. Nővére, Gyurkovics Mária két nap után találta meg a Szvetenay-kórház halottaskamrájában. Két kicsi gyermeket hagyott maga után.

Mi az épületben a szörnyűségeket tárgyaltuk, amikor a személyzetis, Réti Erzsi kifakadt: „Mi baja volt ebben az országban Gyurkovics Jancsinak?” És szidalmazta a „lumpenproletárokat”. Én nekiugrottam, és kikértem a minősítést. Körülöttem mindenki hallgatott, mint a sír…

Kora délután, amikor Budára indultam, a Szabadság hídon orosz tankok sorakoztak – mindegyik magyar zászlóval letakarva. Azt hittük, győztünk…

Kenyérért egész napokat álltunk, amikor a közeli Véradóból szóltak, hogy aki vért ad, annak félreteszik a kenyeret. Így lettem véradó.

Az Uvában meg akartak választani munkástanácstagnak, amit szerencsémre visszautasítottam. Ezeket az embereket később mind internálták. Úgy látszott, hogy lassan újraindul az élet.

November 4-ére virradó éjjel erős tankvonulást hallottunk a Budaörsi út felől. Hajnalban arra ébredtünk, hogy reng velünk a ház. A budaörsi laktanyából kiskatonák rohantak be hozzánk, ruhát kértek, hogy átöltözhessenek. Mi nagyon féltünk, kicsi gyerekek voltak a házban, kértük, hogy menjenek tovább. Mentek is, szegények, ki tudja, hányan úszták meg élve… A Gellérthegynél szüntelenül ágyúztak. Bea kétéves volt, nagyon félt. „Mami, gombáznak! Bújjunk a lepedő alá!” – mondogatta. A lepedő alatt teljes biztonságban érezte magát.

Ekkorra elszabadult a pokol. A határ nyitva, az emberek elkezdtek menni. Minden este hallgattuk az itthon maradt családtagoknak szóló üzeneteket. November vége lehetett, már dolgoztunk, amikor Évi húgomék átjöttek, és bejelentették, hogy elmennek ők is. Fiatalok voltak, gyerek nélkül. Mi a kétéves kislány miatt nem mertünk nekivágni a bizonytalannak. A húgomék végül Ausztráliában, Sydneyben telepedtek le. Laci el se tudott búcsúzni az édesanyjától, jó tíz év múlva találkoztak legközelebb.

Élnünk kellett. Az Uvából nagyon sok embert bocsátottak el úgynevezett „c” ponttal, ami azt jelentette, hogy csak fizikai munkásként tudtak elhelyezkedni.

Decemberben röpcédulákat kezdtünk gépelni. „Ez a szilveszter nem a vigasságé. Mindenki gyújtson gyertyát az ablakában az elesettek emlékére.” Ezt a szöveget a bécsi rádió is beolvasta. Gépelés után gondosan megsemmisítettük az indigót. Halász Klári egyszer az Uva ablakából leszórt egy csomót az utcára. Nagy meggondolatlanság volt, csoda, hogy nem buktunk le. Egyszer én is könnyelmű voltam, egy szolnoki teherautó-sofőr kezébe nyomtam egy csomag röpcédulát „Terjeszd” jeligével. Ez rázós volt, de kevesen voltak, akik nem velünk éreztek. Ilyen kötegeket hagytunk a templomokban is, a padokon. Szilveszter éjszakáján égtek a gyertyák az egész városban, az egész országban.

1. február 23-án, a féléves évfordulón többen fekete karszalaggal mentünk be az Uvába, a férjemre is adtam egyet.

Minden karácsonyra írtam a gyerekeimnek egy-egy könyvecskét. Ebben az esztendőben a tizenéves hősi halottakról szólt. Piros-fehér-zöld keretben, fekete szalaggal átfűzve. Az íróasztalom fiókjában tartottam, többen olvasták. Egy szombati napon úgy gondoltam, jobb helyen lesz otthon. Hazavittem. Hétfőn, amikor bementünk, mindenkinek az asztala ki volt borítva – az ÁVH házkutatást tartott. Megint csak a Jóisten lépett közbe. Ha megtalálják, senki sem mentett volna meg a börtöntől.

Jöttek azután szabadabb évek, de nem azok részére, akik harcoltak. Nekik a gyász, a börtön, a megalázó munka jutott. A szabadabb világot, a lehetőségeket azok használták ki, akik a háttérben lapítottak.

Mindez számomra, számunkra hétköznapi történelem. Nekem ez a második háború volt, hiszen Budapest ostromát is átéltem. Remélem, több nem jut osztályrészemül.

Gajárszky Magdolna