Evangélikus Egyház - Online újságok - Evangélikus Élet - Archívum - 2006 - 45 - Gyászmunka

Keresztény szemmel

Gyászmunka

Gyászmunkának nevezik a pszichológusok azt a folyamatot, amely a szeretett hozzátartozó eltávozásától a temetésig vagy akár tovább is tart. Ennek az a lényege, értelme, hogy a temetés előkészítésével, a rokonok, barátok ismerősök értesítésével kapcsolatos feladatok, a teendők, a tevékenység segítenek feldolgozni, elviselhetővé tenni a fájdalmat, a szomorúságot, megkezdődik az együttélés az immár nem enyhíthető hiányérzettel. Folytatása az a tapasztalaton alapuló igazság, hogy az idő segít a gyógyulásban, az idő múlásával enyhül a veszteségen érzett fájdalom. És ez a gyászmunka folytatódik évről évre a halottak napja körüli időszakban, amikor a legtöbben kilátogatnak a temetőbe, virágot helyeznek el szeretteik sírjára, önmaguknak is bizonyítva, hogy élő emlékezet őrzi az egykori gyászt.

Kétségtelen, az is jellemez egy társadalmat, hogy tagjai hogyan őrzik szeretteik emlékét, hogyan ápolják a sírokat. Pozitívan kell értékelnünk azokat, akik számára valóban a mély gyász, a megtartó szeretet kifejezése hosszú évek után is a temetői látogatás. De nem érheti bírálat azokat sem, akiknél inkább megszokás, a szülőktől örökölt feladat a családi síroknál a kegyelet kifejezése.

Az élet rendje – így tanuljuk felnőtté válva –, hogy elveszítjük szüleinket. Tanuljuk, de igazán nem tudjuk elfogadni. Szüleink elvesztését túl kell, hogy éljük, de igazán feldolgozni sohasem tudjuk. Mert a szülői szeretet az a feltétlen szeretet, amely semmi máshoz nem hasonlítható, nem mérhető. Hiába tudjuk, hogy az elmúlás talán a legerősebb törvénye az emberi életnek, és a korban előrehaladva egyre nagyobb a bekövetkezésének valószínűsége, ez a tudás nem csökkenti a fájdalmat, melyet idős szeretteink, barátaink elvesztésekor érzünk.

Bár lassú javulást mutatnak hazánk megbetegedési és halálozási adatai, mégis évente harminc-negyvenezerrel többen halnak meg, mint amennyien születnek; fogy a népesség. Amíg a születésekkel kapcsolatban azt tartják a szakemberek fő feladatnak, hogy fejlett legyen az anya- és csecsemővédelem, hogy egészséges gyerekek szülessenek, addig az egyensúly helyreállítása elsősorban a halálozások számának a csökkentésével érhető el. Reális célkitűzés ez, amely az egészséget fenyegető kockázati tényezők mérséklésével, a szenvedélybetegségek visszaszorításával, egészséges életmódkultúrával érhető el. Megállítható a népességfogyás. Felelősek vagyunk egymásért.

De halottak napja még több üzenetet felerősít. Ma is vannak, akik váratlanul, hirtelen, mintegy előzmény nélkül távoznak el. Azt mondja ilyenkor a közbeszéd, hogy szerencsések voltak, nem szenvedtek; a környezetet annál inkább megviseli a fájdalmas, súlyos veszteség. De egyre kevésbé ez a jellemző. Sokkal inkább az, hogy meghosszabbodik a végzetes betegség diagnosztizálásától a végstádiumig eltelt idő. Hónapokig, sőt évekig is eltarthat a haldoklás valamilyen formában. Egyelőre úgy látszik, sem az egészségügy, sem a társadalom nincs erre igazán felkészülve. Pedig egyre növekszik az idős korosztályok aránya a társadalomban.

Ma már a demográfusok nemcsak a születéskor várható élettartammal jellemzik a népességet, hanem fontos mutató az egészségesen eltöltött évek száma is. Egyre több idős embertől hallani, hogy nem az életkor a gond, hanem a betegség. A kor előrehaladtával persze növekszik a betegség valószínűsége, de nem mindegy, hogy mikor és mennyire. Ez is elsősorban az életmód függvénye. Az élettartam meghosszabbítása nem abszolút cél. Az egészséges évek számával jellemezhető az élet minősége.

De halottak napja környékén az elmúlásra készülők gondozása kap igazán hangsúlyt. Az egyházak, egyházi közösségek számára adekvát, szép feladat ez. Mint mindenre, erre is készülni kell. Örvendetes, hogy a nálunk is megindult hospice-mozgalom, a haldoklók gondozása, felkészítése jelentős egyházi hátteret kapott. Látványos, akár hálás dolog vitába bonyolódni az eutanáziáról, a végsőkig élezni a mély bioetikai problémát; kevésbé látványos, de annál fontosabb, hasznosabb az erre rászorulókkal való törődés életük utolsó szakaszában, életminőségük fenntartása, a testi-lelki szenvedések csökkentése. Vannak kérdések, amelyek intézményesen, főleg állami oldalról nem oldhatók meg, az intézmények legfeljebb megpróbálhatnak segítséget nyújtani. Itt van igazán jelentősége a civil szférának, kitüntetetten az egyházi közösségnek.

A földi életért felelünk, és az örök élet reménységét hirdetjük. A kettő nem állítható szembe, és nem keverhető össze. Jó dolog, ha megkönnyíti a szeretett személy elvesztésének feldolgozását az a tudat, hogy a halált legyőző Krisztus által megadatott számára az örök élet. Voltam olyan temetésen, ahol ez a hangulat uralkodott. Nem tudtam vele azonosulni. Jézus is megkönnyezte Lázár elmúlását. A földi élet minősége, a halál előtti szakasz minősége is a mi felelősségünk.

Nem kell korlátozni, nem kell restellni a fájdalmat, a gyászt, amelyet veszteségeink miatt érzünk. És nem kell restellni a félelmet, amely olykor elfog bennünket a nagy útra gondolva, készülve. A földi élet értelmét is megadják az isteni parancsok. Az örök élet reménységét is. A kettő összefügg, de önálló identitások, melyek kapcsolatát titok fedi. Ha nem így lenne, nem rúgna sok ezer kötetre a teológiai irodalom.

Azzal a bizakodással írtam ezt a halottak napi elmélkedést, hogy talán segít egy kicsit azoknak, akiket épp most ért veszteség, és akiknek a gyászában szeretnék osztozni. Ez a legtöbb, amit egymásért tehetünk, vállalva gyászainkat.

Frenkl Róbert