Keresztény szemmel

2006 októbere nem válhatott a nyugodt ünneplés, a békés megemlékezés hónapjává. Ezen még az sem segíthetett, hogy a köztársasági elnök józanul arra kérte a pártokat és a pártpolitikusokat, hogy kerüljék a nyilvános és provokatív összeütközéseket a forradalom évfordulóján. Az elmúlt hetekben a közélet alatt megindult a föld, a földindulás pedig érezteti hatását szinte minden közösségben, beszélgetésben, még az Evangélikus Élet hasábjain is.

Aki hajlandó volt az átlagosnál érzékenyebben figyelni a külvilágra, már korábban is érzékelhette a felgyülemlő aggasztó jeleket – az egyre inkább csak a felszínes és primitív látszatra ügyelő közéleti és sajtómegoldásokat; azt az agresszív törekvést, hogy a gyűlöletkeltés elfogadott eszköze legyen a társadalom meggyőzésének, és a mindennapi élet részévé váljon a gátlástalan törtetés; hogy a felelős közösségi gondolkodásmód rendre gúny tárgyává váljon bizonytalan tartású emberek másokat rágalmazó, cinikus megszólalásaiban. Hosszú évek óta érzékelhető volt ez a sodródás, amely meghasonlás volt a rendszerváltozás eredeti irányával szemben is, s amely egyre inkább kegyelmi idő bekövetkezte után kiáltott.

A miniszterelnök szeptember 17-én kirobbantott botránya óta tart ez a ritka, a magyar társadalomnak mint közösségnek adott kegyelmi idő. Mert – véleményem szerint – nem az azóta eltelt idő politikai forgatókönyvein és emberi törekvésein van a hangsúly, hanem az Istentől kapott kegyelmi időszakon. Kegyelmi időszak ez arra, hogy változtatni lehessen azon a teljességgel romlott alapmagatartáson, hogy a politikában a hatalom – megszerzése és megtartása – a legfőbb szempont. Tekintettel a rendszerváltozás óta példátlan társadalmi átformálódásra, lehetőségük lenne (még mindig!) a közéleti szereplőknek és politikai pártoknak arra, hogy nagyobb presztízsveszteség nélkül vizsgálják felül korábban feladhatatlannak tűnő álláspontjaikat, ahol arra az ország és a közösség érdekében szükség van, s a gyűlölet helyett az együttműködés alapján próbálják megoldani az eddig felgyülemlett problémákat. A szeptember 17-ig létező modellek és módszerek ugyanis végleg megbuktak.

Az önkormányzati választások azt mutatják, hogy sokan megértették ezt az üzenetet, amikor a jobb- és baloldali radikális pártokat meggyengítették. Az ugyanis világos, hogy a radikálisok támogatása nélkül eleddig egyik politikai oldal sem volt képes választást nyerni, legtöbbször kormányt alakítani sem, ezzel azonban kockára tette a társadalom által valóban támogatott terveket. A kegyelmi időszak ajándékára tehát teljesen romboló válasz, ha most igyekszünk mindenkit visszaterelni a jól megszokott pártkarámokba. Minden józanul gondolkodó tudja, hogy eljött sok alkotmányos kérdés megoldásának az ideje is (például a média kérdésében, amelynek rendezetlensége a rendszerváltozás óta veszélyezteti az egészséges társadalmi értékrendet, és ami ellen egyházunk is többször tiltakozott).

Miben segíthet az egyház? Abban, hogy „saját testében” is küzd a felgyülemlett problémák megoldásáért. Abban, hogy hisz az Isten által felkínált kegyelmi idők fontosságában, s megszólaltatja – a hirdetésre rábízott Szentírást (többé) nem félretéve! – az igazságosság és gondviselés evangéliumát. Abban, hogy nem sumákol a kétes politikai játszmák láttán, és nem ad hozzájuk ünnepélyes díszletet. Abban, hogy nem asszisztál a Szentírás alapján elfogadhatatlanul igazságtalan – szándékosan hagyományos baloldali fordulattal élve – társadalmi kizsákmányoláshoz. Abban, hogy nem teszi korrumpálhatóvá semmilyen anyagi vagy érzelmi kísértésnek engedve a reá bízott küldetést, nem engedi, hogy Isten igazsága fölé emberek igazsága kerekedjék. Mert nem válhat – másokhoz hasonlóan – a meghasonlás prófétájává.

Korányi András