Kultúrkörök

Harmincnégy évesen már egy sereg film és színdarab van mögötte, pedig nem elsőre került be a színművészeti egyetemre. Csak ízelítőül néhány cím: Valami Amerika, Kontroll, Fej vagy írás, Rokonok – és most a Mansfeld. Amikor az interjú előtt találkozunk, mégsem „a művész úr”, hanem egy pólós, farmeres, langaléta srác köszön rám, majd beviharzik a kávézóba. Pindroch Csaba körül sistereg a levegő.

– Most megy a mozikban a Mansfeld című film, amelyben egy huszonéves fiatalembert alakít a tizenéves kölykök között. Milyen volt velük játszani?

– Nekem arról szólt ez a szerep, hogy újra huszonegy éves lehetek. Levittem magamat az akkori szintemre.

– Hogyan kapta a szerepet?

– Érdekes módon. Úgy kezdődött, hogy találtunk a ligetben egy kiskutyát. Befogadtuk, és próbáltuk megkeresni a gazdáját. Azokban a napokban az egyik kereskedelmi tévé interjút csinált velem. Ebben elmondtam, hogy keressük a kutya tulajdonosát. Végül jelentkezett érte valaki, aki ismerte a Mansfeld című film rendezőjét, Szilágyi Andort. Így kerültem kapcsolatba vele, aztán innen már csak egy lépés volt, hogy nekem kínálta a szerepet. A kész filmet egyébként sajnos még mindig nem sikerült megnéznem, annyi a dolgom.

– Mivel foglalkozik mostanában?

– Augusztus 20-a óta a Pesti Színházban Thomas Vintenberg és Mogens Rukov Az ünnep című darabját próbáltuk. Michaelt játszom benne, egy szörnyű család rossz gyerekét. A darabbeli apánkról kiderül, hogy pedofil volt, és két testvérünket is fajtalankodásra kényszerítette ötven évvel ezelőtt. A hatvanadik születésnapján a legidősebb fiú kiborítja a bilit, én pedig a végén megverem apámat.

– Hogy boldogul a szereppel?

– Nagyon nehéz ezt a figurát eljátszani. Igazi negatív szerep, amiben meg szoktam bukni. De általa belekóstoltam valamibe, ami a legtávolabb áll tőlem, és mégis nagyon közel van hozzám. Egy vadállatot jelenítek meg, aki egy kicsit bennem is megvan; itt ezt kiélhetem. Fontosnak érzem, hogy hitelesen megmutassam: mi lakhat egy jónak tűnő emberben. A gyilkosokról a szomszédaik általában azt mondják, hogy milyen kedves, rendes embereknek látszottak. Ha van rossz, azt kötelességünk megmutatni a nézőnek, hogy felismerhetővé váljon.

A színházi próbákkal párhuzamosan filmeztem is: Koltai Róbert Megy a gőzös című filmjét forgattuk.

– Nem lehet könnyű bírni ezt a tempót.

– Mindig mindent dupla energiával csinálok. A színházi premier előtt két-három nappal próba közben szédülni kezdtem, mert felment a vérnyomásom. Életemben először éreztem azt, hogy már nem vagyok húszéves. Figyelnem kell magamra, ha ilyen veszettül dolgozom. Egy rendező barátomnak van egy példázata ezzel kapcsolatban: a szerep megtalálása olyan, mintha egy gyors sodrású folyón akarnánk átkelni. Át lehet ugrani, egy pallón is átsétálhatunk, én azonban belevetem magam a vízbe, és átverekszem magam. Az egész életem arról szól, hogy küzdök. Bizonyítani akarok.

– Önmagának vagy másoknak?

– Másoknak. Mindig az érdekelt, hogy mások mit gondolnak rólam. Fontos, hogy szeressenek. Egy őszinte jó szóért mindenre képes vagyok. Tripla energiákkal küzdök azért, hogy tetsszem valakinek. A tragédiám, ha ez nem sikerül. Megbuktam már néhány darabban. Sőt általában tízből csak egyszer érzem azt, hogy sikerült.

– Mikor érzi úgy, hogy sikerült?

– Amikor öröm játszani, amikor magától halad előre a történet, és amikor nem érdekel, hogy ki mit mond.

– Bizonyára nem csak az elismerés vágya hajtja…

– Számomra a színház szolgálat, prófétálás. Vezetni kell az embereket, felismertetni a gonoszt, reményt, igazságot mutatni. A színésznek kutya kötelessége, hogy szolgálja azt, amit igaznak gondol. A színészen mint egy tükrön keresztül kell az isteni fénynek sugároznia – ha tiszta a tükör, és Isten is úgy találja, hogy használható. Ehhez csiszolgatom magam. Kötelességem, hogy a talentumaimat kamatoztassam, és mindent megtegyek azért, hogy adjak valamit a világnak.

– Ferences gimnáziumba járt Esztergomban. Gyakorló katolikus?

– Ez azért túlzás. Engem a gimnázium nagyon elriasztott a katolikus egyháztól. Ott és akkor nagyon rossz volt a bentlakásos iskola katonás fegyelme. Jó meszszire el is távolodtam az egyháztól. Nagyon hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy kiheverjem azt a négy évet. Mivel akkor mindennap misére kellett járni, azóta nem járok. Talán eljön majd az idő, amikor megint visszatérek. De külön kell választani az egyházat és a kereszténységet. Az utóbbitól nem távolodtam el, és az egyházhoz is közeledem mostanában. Nemrég volt az esküvőm, és az egykori fizikatanárom adott össze minket; számomra a házasság szentség. Megtaláltam a személyes istenhitemet, amit nem feltétlenül az egyházi szertartásokkal tudok kifejezni.

– Úgy tűnik, most nagyon jól van.

– Igen. Megnősültem, vettünk vidéken egy házat, ami régi álmom volt. Párhuzamosan meg tudtam csinálni két nagyon jó munkát, ami anyagilag is jól jött azonkívül, hogy remekül éreztem magam bennük. A jegygyűrűmbe egy hullámot gravíroztattunk: egyszer fenn, egyszer lenn. Most éppen fenn. Hogy azért jó-e, mert előtte nagyon rossz volt, vagy azért, mert nemsokára megint rossz következik, nem érdekel. Most jól vagyok, és csak ez számít.

Jánosi Vali