A közelmúlt krónikája

A budavári egyházközség október 23-i ünnepi istentiszteletén a világháború és a kommunizmus időszakának áldozataira, az elnyomásra emlékeztető táblát avattak fel a templom előterében, október 28-án pedig gyülekezeti nap keretében idézték fel a gyülekezetben ötven évvel ezelőtt történteket. Az alkalmon e sorok írója gyülekezeti fotókkal illusztrált előadást tartott, Madocsai Miklós és Juhász Géza (1956-ban Budavárban szolgáló segédlelkészek) személyes élményeikről számoltak be.

Az ’56-os eseményekről hosszú évtizedekig hallgatni kellett, a róluk szóló dokumentumok jó része elkallódott, feledésbe merült. Fontossá vált tehát, hogy amit lehet, írásos, fényképes és főleg személyes emlékekből idézzünk fel és rögzítsünk.

1. ősze nagy változást jelentett az evangélikus egyházban is: nálunk az 1948-ban koncepciós perben elítélt, majd belső emigrációba kényszerített Ordass Lajos püspök visszatérése jelentette az új kezdetet. Az ő második, 1958 nyaráig tartó püspöksége különös, kegyelmi időszak volt, lehetőség az egyház újjászervezésére.

A budavári gyülekezetnek 1953 óta Várady Lajos budai egyházmegyei esperes volt a lelkésze. A korábbi lelkész, a legendás evangélizációs igehirdető Sréter Ferenc 1954-ben politikai nyomásra volt kénytelen elhagyni Budavárat, és vele tartott az általa kialakított több száz fős ébredési közösség is. Ilyen viharok után a legfontosabb feladat a gyülekezet újjáépítése volt.

Budavárban a lelkész mellett fiatal segédlelkész működött: 1955 végén, 1956 első felében Juhász Géza szolgált itt. Ő ’56 nyarán az Evangélikus Élet szerkesztőségébe került, azonban továbbra is Budavárban lakott, így ott élte meg az ’56-os őszi eseményeket, és részt vett a gyülekezeti szolgálatban, a pasaréti istentiszteletek tartásában. Mint elmondta, a forradalom alatt a tömegközlekedés szünetelt, ezért gyalog ment naponta a városon keresztül a Puskin utcai püspöki hivatalba, ahol a szerkesztőség volt, így közvetlenül saját szemével láthatta a forradalom eseményeit.

Juhász Géza szerkesztette az Evangélikus Élet november 4-i, úgynevezett forradalmi számát, amely a szokásos négyoldalas helyett – a papírhiány miatt – csak kétoldalas volt (Reprint kiadása lapunk múlt heti számának mellékleteként jelent meg – A szerk.). Eme utolsó ’56-os lapszámban (az EvÉlet ezt követően csak 1957 márciusában jelenhetett meg) Juhász Géza beszámolót írt Istentisztelet egy budai gyülekezetben 1956. október 28-án címmel. A cikk érzékletesen tudósít arról, hogy az akkori háborús körülmények között milyen csendes hősiesség kellett az alapvető templomi szolgálat elvégzéséhez is, sőt magához a mindennapi élethez.

1. október eleje óta már Madocsai Miklós volt Budavárban a segédlelkész, így az idén ünnepli budavári lelkészségének fél évszázados évfordulóját. Elmondta, hogy tudtával két fiatal budavári gyülekezeti tag vesztette életét a forradalmi eseményekben: Kocsis Péter huszonkilenc éves villanyszerelő és Rozman István tizenhét éves fűtő. Miklós bácsi a gyülekezeti szolgálati napló 1956. október 23. és november 4. közti bejegyzéseit olvasta föl. Száraz, tárgyilagos bejegyzések tanúskodnak a lelkészek és a gyülekezet mindennapjairól, a helytállásról. November 4-én, vasárnap „háborús események miatt az istentisztelet elmaradt” – szól a lakonikus bejegyzés. De mi is történt a forradalom leverése idején Budavárban?

November negyedikéig nem voltak jelentős harci cselekmények a Várnegyedben. Harcok inkább a Széna téri és a Moszkva téri közlekedési csomópontokon folytak. A forradalmat eltipró negyedikei szovjet invázió túlereje miatt azonban az ellenállás csak egy-két helyen maradt meg több napon át. Ilyen hely volt Budavár is, ahol Végvári Vazul ferences szerzetes vezetésével elsősorban diákok tartották magukat több napig – hősiesen. A szovjetek november 6-án ultimátumot intéztek a védőkhöz, és november 7-én hajnalban megindult a körülzárt Budavár ostroma.

Végvári Vazul beszámolója szerint öt szovjet páncélos vonult fel az Ostrom utcán a Bécsi kapun harcálláspontot elfoglaló magyar védőkkel szemben. Délben a védők beszüntették az akkor már értelmetlen ellenállást, hogy elkerüljék a további vérontást, s hogy a történelmi Várnegyed ne szenvedjen nagyobb kárt. Egy fennmaradt fénykép tanúsága szerint a Bécsi kapu bal felső része találat következtében leomlott, az ellenállás beszüntetése után a szovjetek rajta keresztül aránylag akadálytalanul hatoltak be a Várba, és jutottak el a Dísz térig.

Mi történt közben az események középpontjába került evangélikusokkal? Madocsai Miklósék az épület saroklakásában laktak. Félő volt, hogy otthonuk a harci események következtében találatot kaphat, ezért a gyereküket egy hátsó lakásba költöztették, maguk pedig a pincébe mentek le, a kokszra terítettek pokrócot, azon aludtak. Szerencsére a lakás végül nem kapott találatot.

Juhász Géza az 1959. évi Evangélikus naptárban számolt be a budavári templomról mint a legtöbbet szenvedett fővárosi evangélikus templomról. Az 1944–45-ös ostromban nagyrészt elpusztult templom 1956-ban újra háborús sérüléseket kapott. Juhász Géza emlékszik a Bécsi kaput védő fiatalokra és arra, hogy az orosz lövedékek által felgyújtott országos levéltár oltásában a lakossággal együtt ők is részt vettek. A budavári evangélikus parókia lakói a háborús cselekmények idején az udvarból nyíló barlangpincében kerestek menedéket. Tizenegy évvel a II. világháború nagy ostroma után újra a pincében rettegtek a bombáktól és lövedékektől!

A gyülekezeti fotók közül három fénykép ábrázolja az ’56-os belövéseket. Madocsai Miklós elmondta, hogy a gyülekezeti terem (kápolna) a Táncsics Mihály utca felől kapott találatot, a falon nagy lyuk tátongott. Megsérült a templom is; a másodszori helyreállítás 1958-ra történt meg.

A gyülekezetet a háborús károkon kívül a szovjet katonák betörése és rablása is károsította. 1956. november 8-án, tehát a harcok után egy nappal (!) a katonák betörték a templomkaput, behatoltak a sekrestyébe, elvitték a fali ingaórát, és feltörték a perselypénz gyűjtésére szolgáló dobozokat. A lelkészi hivatalba is behatoltak, felfeszítették az iratszekrényt, és szétszórták az iratokat, a könyveket. A pénztárban levő vas pénzszekrényt nem tudták kinyitni, ezért kivitték a Bécsi kapu téri kis parkba, ott egy tankkal ráhajtottak, így hasítva ketté. A tartalmát (készpénzt, kötvényeket) magukkal vitték, magát a pénzszekrényt pedig a parkban hagyták összetörve. Így viselkedtek tehát a hazánkat másodszor is „felszabadító”, a szocializmust helyreállító szovjet csapatok.

Bár a forradalom elbukott, néhány hónapig az evangélikus egyházban, így a budavári gyülekezetben is még friss, újító szellő fújdogált, fellendült az egyházi munka. Madocsai Miklós így írt erről a helyzetről: „Sokan Nyugatra menekültek. A sok nyomorúság közepette mégis megkezdődhetett az iskolai hitoktatás, és érvényüket veszítették az ifjúsági munkát korlátozó írott és íratlan törvények. Nem tudtuk, mi következik, de a megnövekedett lehetőségek között végeztük tovább szolgálatunkat, úgy, ahogy tudtuk.”

Az egyházban 1958-ban végbement balos visszarendeződés után azonban újra szűkültek a lehetőségek. Madocsai Miklós budavári segédlelkészt az időközben „visszarendeződött” egyházi vezetés (közelebbről: Vető Lajos püspök) – „nem megfelelő politikai hozzáállása miatt” és talán az élénk ifjúsági munka okán – családjától elszakítva, büntetésből Kissomlyóra helyezte. Hat évig nem végezhetett egyházi szolgálatot: gyógyszertári munkásként, majd vegyésztechnikusként dolgozott, s csak 1967-ben kerülhetett vissza a budavári gyülekezetbe.

1. eseményei mély nyomokat hagytak az evangélikus egyházban és az egyes gyülekezetek életében, történetében. Még mindig vannak azonban kevéssé ismert momentumok, ezért továbbra is fontos lenne a még fellelhető írásos nyomok, fényképek és emlékek összegyűjtése, feldolgozása.

Czenthe Miklós