Keresztény szemmel

„Ne feledkezzetek meg vezetőitekről, akik az Isten igéjét hirdették nektek. Figyeljetek életük végére, és kövessétek hitüket.” (Zsid 13,7) – Tessék mondani, ha lenne is rá igény, van erre idő manapság? Nem az elfeledkezésre, hanem a figyelésre és a követésre…

Így mindenszentek idején a villamoson akaratlanul is hallott beszélgetés foszlánya szólt emígyen: „Jaj, annyi dolgom van, és még ki kell menni a temcsibe is…” Hát igen, ez is az emlékezés egyik formája. Mégpedig egyre gyakoribb formája. Fakad-e ilyenből hálaadás azokért, akik előttünk jártak? Azokért, akik tanítottak, neveltek és értékeket adtak át? De nagy üzlet lett a lelkiismeret megnyugtatása, a lényegéből kifordult emlékezéstorzó! Erről a virágboltosok és a mécseskészítők tudnának beszámolni.

A Biblia két mondattal „teszi helyre” eltorzult világunk torz emlékezéseit. De nemcsak helyre teszi, hanem új irányt és új dimenziót ad „figyelésünknek”. Nemcsak emlékezni, hanem figyelni tanít – nem csupán azokra, akik a következő nemzedékek biológiai és szellemi szükségleteiről gondoskodtak, hanem Isten igéjének hirdetőire is. És nemcsak figyelni, hanem hitüket követni is megtanít. Ezt pedig a „temcsibe” járók nem élhetik át.

Azoknak viszont, akik november 4-én, szombaton Surdon ott voltak az evangélikus gyülekezet hálaadó napján, Isten lehetőséget adott arra, hogy a mindenható örök Istentől tanulják meg az emlékezés méltó módját az igén és szerető szíveken keresztül. Jó volt ezt a tantárgyat is tanulni az Úr iskolájában. Mennyei Gazdánk áldott eszközöket, szájakat, kezeket, fejeket és szíveket használt fel ezen a bemutató tanításon. Szemerei János esperes az igehirdetéssel, Smidéliusz Zoltán és Deme Dávid lelkészek az oltár előtti és a köszöntéskor mondott igével, Smidéliuszné Drobina Erzsébet helyi lelkész a rendkívül szerteágazó és mindenre figyelő szervezéssel, a gyermekek és a fiatalok verssel, mécsesgyújtással és virágokkal, a népviseletbe öltözött asszonykórus énekkel szolgáltak, a gyülekezet számos tagja pedig a gazdagon terített asztalok elkészítésén fáradozott két kezével. És mindannyian Isten eszközei voltak a szívükkel…

Mi is történt Surdon? – Ilyen felvezetés után akár kíváncsi is lehet rá az olvasó. A több mint négy évszázada fennálló gyülekezet megemlékezett lelkészeiről és tanítóiról. Azoknak a nevét, akiké fennmaradt – és, hála Istennek, legtöbbjüké fennmaradt –, felolvasták, majd egy-egy mécsesláng gyulladt fel emlékükre. Ezenkívül három, korábban itt szolgáló és Isten igéjét a szívekig eljuttató lelkészre külön is emlékezhettek az egybegyűltek; elsőként a 18. századból Kuzmics Istvánra, aki vend nyelvre fordította az Újszövetséget. A templom falán lévő, magyar és szlovén nyelvű emléktáblája emlékezteti a helybelieket és a látogatókat a tudós, hitvalló lelkészre. Másodikként a 19. századból az 1833-ban elhunyt Remete Mártonra, akinek az azóta erdővé vált ótemetőben egyedüliként megmaradt, széttört síremlékét Smidéliuszné Drobina Erzsébet találta meg. A lelkésznő kezdeményezésére a gyülekezet felújíttatta és a templom mellett újra felállíttatta a sírkövet. A 20. századból pedig a tavaly elhunyt Pusztai Lászlóra, a jelenlegi lelkész közvetlen elődjére, a falu díszpolgárára emlékezhettek az életútját bemutató kiállítás megnyitója kapcsán. Remete Márton kései és Pusztai László közvetlen leszármazottai is meghatottan vettek részt a hálaadáson.

Ezen az ünnepen helybeliek és vendégek együtt tanultak figyelni az igét hirdető korábbi lelki vezetők életére és követni hitüket, vagyis Jézus Krisztus nyomában járni, ahogyan ők is tették.

Garádi Péter