EvÉlet - Lelki segély

„Sokszor megüti a fülemet ennek a két szónak az egymással való szembeállítása: vallásos vagy hívő. És nem igazán értem, hogy mi köztük a különbség! Számomra ez a két fogalom tulajdonképpen szinonim jelentést hordoz. Hívő vagy vallásos az az ember, aki hisz Istenben, megkeresztelkedett, és templomba jár. A többi, vagyis az, hogy az elméletből mit vitt át a gyakorlatba, úgyis kiderül a hétköznapi életfolytatásából. A vallásosság számomra azt jelenti, hogy az ember nem a világ szerint cselekszik. Talán a hívő lét még ennél is többet, mélyebbet takar?”

Kedves Sándor! A Seregek Urának engedelmességre hívó szavaival üdvözlöm (Jer 7,23), és egyben meg is köszönöm értékes sorait, őszinte istenkereséséből fakadó kérdését.

Kiváló a megfigyelése, valóban gyakorta találkozunk a vallásos és a hívő melléknév egymással való szembeállításával. De nem véletlenül! Ősidőktől létező szembeállítás ez! Hiszen a mi Urunkat, Jézus Krisztust nem a hitetlenek juttatták keresztfára, hanem a vallásos emberek. Olyan emberek, akik istentiszteletre jártak, sőt a törvényeket a legapróbb részletekig be kívánták tartani, de akiknek a szíve mégis nagyon messze volt az élő Isten szívétől. Csupán színlelték, hogy szeretik az Urat, de valójában az embereknek akartak tetszeni. Fontosabbnak tartották a begyakorolt magatartásformákat, a szertartások és hagyományok aprólékos betartását, mint az igének való engedelmességet. Nem engedtek Isten Lelkének, mert akkor meg kellett volna alázniuk magukat, így inkább gyilkos indulatokra gerjedtek az Úr Jézus iránt, aki leleplezte őket. „Óvakodjatok a farizeusok kovászától, vagyis a képmutatástól” – mondta (Lk 12,1b), és ezzel mindörökre kijelentette, hogy a vallásos máz sem képes elfedni a szív romlottságát.

Érdemes áttanulmányozni a következő igehelyeket az Újszövetségben: Mt 6,1–4; Mt 7,1–5; Lk 11,37–54; Lk 20,21–26; Lk 20,46–47. Részletesen feltárják előttünk a vallásosság természetét! És mindez persze nem csak Jézus korának vallásos kegyeseire vonatkozik…

Sándor leveléből kiderül, hogy saját szóhasználatában a vallásosság pozitív értelmű kifejezés. A hit megélését jelenti a világi életformával szemben. Pedig a vallásosság éppen hogy megakadályozza a hitben való növekedésünket. A fikuszpálma a Hawaii-szigeteken óriásira nő, de figyeljük csak meg, mi lesz vele a mi éghajlatunkon! Hogy kiteljesedhessünk, a hit klímájára van szükségünk, nem pedig a vallásosságéra.

Nézzük csak, milyen a vallásos (én inkább így szeretem mondani: vallásoskodó) ember Jézus szerint, a mára aktualizálva! Legelőször is az jellemzi, hogy óriási az egója (énje), amely saját önigazultságából emelt trónján ül. Jaj de szereti, ha dicsérik őt, ha véleményét kérik, és kegyeit keresik az emberek! És jaj de meg tud sértődni, ha mellőzik, ha hanyagolják, ha nem veszi már körül régi „udvartartása”! A gyülekezetben ők azok, akik csak akkor vesznek részt a különféle szolgálatokban, munkálatokban, hogyha erre személyesen biztatják, felkérik őket, és jutalmul a főhelyet biztosítják számukra.

A vallásos ember nem viseli el, ha intik, megfeddik. Szívesen megy a templomba, mert ezzel tekintélyét növelheti, és mert ez is szokásgyakorlatának része, de az irritálja, ha a prédikáción keresztül tükröt tart eléje Isten igéje. Talán gyönyörű szavakkal imádkozik, és igéket citál fejből. De mást tesz, mint amit vall. Nagyokat bólogat, amikor társaságában a világ általános erkölcsi állapotát súlyosnak ítéli meg valaki, sőt örömmel tetszeleg az ítélőbíró szerepében, ha mások bűnei vannak terítéken. De önmagát képtelen megalázni az Úr előtt. Mélyen hallgat személyes kudarcairól. Mindenkiben hibát keres. Mivel embereket követ és tisztel, folyton csalódik. Sohasem felel meg számára a mindenkori lelkész, a helyi vagy országos elöljáró munkája. Ugyanakkor előszeretettel hódol a rangos és vagyonos személyeknek. Mindene a pozíció és a pénz! Jól ismeri a kiskapukat. Nem bánja, ha egy kicsit tisztességtelen az, amit tervez. Mert az olcsó kegyelmet vallja, és két úrnak szolgál. Életének mottója így hangzik: „Istenke legfeljebb egy kicsit félrenéz, aztán meg úgyis megbocsátja!”

Ha környezetében valaki mást mond vagy tesz, mint ahogy az tőle a helyi szokások és hagyományok alapján elvárható lenne, a vallásoskodó féktelen haragra gerjed. Így az ilyen ember mindig a legfőbb akadálya az igaz istentiszteletnek, az Úr útján való haladásnak. „Jaj nektek, törvénytudók, mert magatokhoz vettétek az ismeret kulcsát: ti nem mentek be, és azokat is megakadályozzátok, akik be akarnak menni.” (Lk 11,52)

Azt gondolom, hogy ezek után már nem kell hangsúlyozni, hogy mekkora különbség van a vallásoskodó magatartás és a valódi Krisztus-követés között! Ez utóbbi az Istenbe vetett mély bizalom, a neki való tetszés keresése. A szív megtört alázata, az igéhez szabott életvitel, a kereszthordozás, a mértékletesség és megelégedettség. Érdemes megengednünk, hogy Isten Szentlelke megvizsgáljon bennünket: vallásos vagyok vagy hívő? Még ma, amíg van bocsánat!

Áldott átvilágítást kíván minden kedves olvasónak:

Szőkéné Bakay Beatrix