evél&levél

Hiányérzetem van. És azt hiszem (tudom), hogy ezzel az érzéssel nem állok egyedül. Az Evangélikus Élet 44., ünnepi számának Októberi döbbenetek című cikkében a felsorolás igencsak hiányosra sikeredett. Idézet: „’56 mártír miniszterelnökét, Nagy Imrét és meggyilkolt társait sokan ismerték a ma élők közül. Itt élnek köztünk azok is, akik rövidebb-hosszabb ideig börtönt szenvedtek, sőt a siralomházban készültek az utolsó útra, vagy másként szenvedtek a megtorlástól. És itt vannak, hazalátogattak sokan abból a kétszázezerből, akik menekültek november 4-e után, és új hazájukban őrizték meg szívükben a forradalom csodás napjait, de drámáit is. Mert ’56 tizenhárom napjában máig hatóan sok minden sűrűsödött, a mai napig ki nem beszélve.” Eddig a felsorolás.

Ámde köztünk élnek még azok is, akik a halálos ítéletet aláírták, akik akasztattak vagy akasztottak. Itt élnek azok is, akik a börtönben halálra kínozták a foglyokat. Élnek még azok a vállalati-üzemi stb. vezetők is, akik az életben maradottaknak a kiszabadulásuk után nem adták vissza az állásukat, illetve akik miatt a börtönviseltek sehol nem tudtak elhelyezkedni. És élnek még azok az oktatásiintézmény-vezetők is, akik a „piszkos ellenforradalmárok” gyerekeit sem középiskolába, sem egyetemekre vagy főiskolákra nem vették fel. Nem sorolom, hiszen az elmondottakról számos dokumentum áll rendelkezésre.

Megosztottság van az országban? Hogyne lenne! Egyik oldalon a kínzók, a másik oldalon a megkínzottak vagy leszármazottaik. Egyik oldalon a hóhér, a másikon a kivégzett vagy leszármazottai. Bizony, súlyosak a sérelmek. És különösen azért, mert az ország népe azt látja, hogy most is azok vannak hatalmon, akik ’56-ban behívták az orosz tankokat, és a segítségükkel verték le a forradalmat, sőt akik évtizedeken keresztül élen jártak a megtorlásban.

„Irgalmazz nékik, Jézus herceg?” (Szándékos változtatás.)

Hittestvéri üdvözlettel:

Lászik Mária (Budapest)