Napról napra

Csak pára az emberek élete, hazug látszat a halandóké. Ha mérlegre kerülnek, a páránál is könnyebb mindegyik. Zsolt 62,10 (Jak 2,9; Lk 17,20–24/25–30/; Róm 14,7–9; Zsolt 1) Rövid léttartamú, könnyen szertefoszló, instabil állagú, illékony dolognak kell lennie annak, amiről kijelentjük: ez bizony csak pára. A zsoltáros nyelvén a pára mindenekelőtt a súlytalanság kifejezésére használt kép. Az életre alkalmazva nem annak rövidségére és mulandóságra, hanem tartalmára utal: a halandók élete tetteik értéke alapján párakönnyű. A társadalom ítélete hazug látszaton alapul, amikor némelyeket teljesítményükért, másokat hősiességükért vagy hibátlannak tartott erkölcsükért akár képletesen, akár a szó szoros értelmében istenít. Isten mérlegén a történelem nagyjai is párakönnyűnek bizonyulnak. Isten ítélőszéke előtt a maga élete alapján senki sem minősül igaznak. Ott kicsik és nagyok, nevesek és névtelenek egyaránt csak kegyelemből, Krisztus igazságával felékesítve állhatnak meg.

Ó Isten, te vagy Istenem, hozzád vágyakozom! Utánad szomjazik lelkem. Zsolt 63,2 (Jn 6,35; Mk 4,1–9/10–12/; Jel 18,1–24) A zsoltáros vallomásának hőfoka csak a kedvese után epekedő szerelmes szavának izzásához mérhető. A főparancsolatot betöltő szeretet lángja lobog benne: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből.” (Mt 22,37) Isten számára nem a tettei, nem az erkölcsi teljesítménye, hanem szeretete teszi a zsoltárost kedvessé és elfogadottá.

Igaz az Úr, igaz tetteket szeret. Zsolt 11,7 (Ef 5,9; Mk 13,9–20; Jel 19,1–10) Igaz tettek olyan szívből fakadhatnak, amelyben istenszeretet lakik. Itt a földön a legjobb tettünk sem mentes az önzéstől, ha nem Isten kedvéért, az iránta való szeretettől hajtva cselekedtük.

Akkor majd tisztává teszem a népek ajkát, mindnyájan az Úr nevét hívják segítségül, és őt tisztelik egy akarattal. Zof 3,9 (Ef 4,16; Zsid 13,1–9b; Jel 19,11–21) A próféta szerint Isten ítéletének célja nem a pusztítás, hanem a tisztítás. Isten nem a büntetőjog alapján szolgáltat igazságot, hanem úgy, hogy a bűnösöket megtisztítja bűnüktől, és elhozza azt a napot, amikor a népek „mindnyájan az Úr nevét hívják segítségül, és őt tisztelik egy akarattal”.

A régebbiek már beteljesedtek, most újakat mondok. Még mielőtt kibontakoznak, tudatom veletek. Ézs 42,9 (Jn 1,6–7; 1Jn 2,18–26/27–29/; Jel 20,1–10) A próféta Isten szabadító tetteit jelenti be, amelyek a népet az ítélet hetven évig (babiloni fogság) tartó következményeitől fogják megszabadítani. Kiderül, hogy az ítélet csak azért volt, hogy utána végbemehessen a szabadítás, és a nép mint szabadító Istenét ismerje meg az Urat, és így térjen meg hozzá. Luther ezért nevezi az ítéletet Isten lényétől idegen művének (opus alienum Dei), a szabadítást pedig Isten lényéből fakadó művének (opus proprium Dei).

Mind örülnek majd, akik hozzád menekülnek. Zsolt 5,12a (Lk 2,10; Mt 26,36–41; Jel 20,11–15) Isten nem bosszúból tart előbb-utóbb ítéletet az őt gyűlölők fölött, hanem azért, hogy az őt szeretőket megszabadítsa mindattól a nyomorúságtól, amelyet a lázadók idéznek elő. Amikor bekövetkezik a végső ítélet, az Istent szeretők nem az istentelenek pusztulásának örülnek, hanem annak, hogy nem hiába menekültek Istenhez az őket hitükért ért támadások idején: végre háborítatlan közösségben élhetnek Urukkal.

Mert jön a Seregek Urának napja minden kevély és magas ellen. Ézs 2,12 (2Pt 3,8; Mk 13,30–37; Jel 21,1–8) A próféta világossá teszi: Isten ítéletétől nem az alázatosaknak kell félniük, akik tisztában vannak méltatlanságukkal és elesettségükkel. Azon a napon Isten a kevélyeket alázza meg, és azokat taszítja mélybe, akik magukat mások fölé emelték. Az alázatosaknak az ítélet napja felmagasztalást hoz.

Véghelyi Antal