Keresztény szemmel

A rendszerváltozás izgalmas, olykor feszült folyamatában, időszakában az egyházban az egyik gyakran elhangzó fogalom a bizalom volt. Igencsak érthető volt ez, hiszen a diktatúra évtizedeit, olykor baráti körön, családon belül is – a hivatalos kapcsolatokban pedig kifejezetten – a gyanakvás, a bizalmatlanság jellemezte. Nehéz volt az oldódás.

Ha jól emlékszem, 1988 őszén volt Balatonszárszón az az ifjúsági konferencia, amelynek résztvevői előkészítették a Mevisz megalakulását. Ide látogattunk el a fiatalok meghívására Harmati Béla püspökkel, hogy fórumbeszélgetés keretében válaszoljunk a kérdésekre. Ahogy mondani szokták, szinte izzott a levegő. Igyekeztünk világosan, félre nem érthetően válaszolni az úgymond kényes kérdésekre is. Számunkra ez nem volt nehéz. Egyrészt mi tudtuk, hogy a társadalmi változások egyik lényeges pontja, hogy az egyházak visszanyerik teljes szabadságukat. Azaz a jövőben csak rajtunk, az egyház népén, lelkészeken és híveken, az egyházkormányzáson múlik, hogy mi történhet, mi történik az egyházban. Részünkről pedig megvolt az elszánás, hogy a szabadság valóban felszabadítson alkotó energiákat, hogy – többek között a fiatalok – ehhez ne csak zöld utat, hanem erkölcsi és anyagi támogatást kapjanak. Ez a továbbiakban így is történt.

De még Szárszón vagyunk. Később értettem meg igazán, amikor ismételten, más közösségben is hasonló bizalmatlanságot tapasztaltam, hogy miért sikerült oly nehezen az áttörés, illetve miért sikerült csak részlegesen. Mert a fiatalok számára (és nyilván mások számára is) az egyházvezetés a letűnőben lévő rendszerhez tartozott. Mi hiába tudtuk magunkról, hogy a teljes, az igazi reform hívei vagyunk (mi több, azt is, hogy ennek menedzselésére is lesz lehetőségünk), ha a hallgatóság szinte evidenciaszinten a múlt képviselőit látta bennünk.

Csak két jellemző, érdekes reflexiót említek.

A fórum szünetében Csepregi András – ma az egyházi ügyek titkárságának a vezetője – azt mondta nekünk: annyira szívesen elhinné, amit mondunk, hiszen szeretné, ha ezek a dolgok megvalósulnának, de ha őszinte akar lenni, egyelőre „nem megy”. Szünet után pedig Béndek Péter, aki mára jeles filozófusként vált ismertté, egyszer csak felkiáltott, hogy nem bírja tovább. Itt van a lelkes, nagyot akaró ifjúság, és itt van velük szemben két öregedő ember, akik mindent elutasítanak. Paradox voltában is ez a váratlan reakció mentette meg a helyzetet. Kitört a nevetés. Mindenki rájött, hogy a nagy feszültségben a jeles ifjú filozófus nem azt vette ki szavainkból, amit valóban mondtunk, hanem amit ő vélt kihallani, biztosra véve maradiságunkat.

Kemény dolog a bizalmatlanság, és nagy érték a bizalom. Nehéz megszerezni, könnyű elveszíteni. Mindez akkor is eszembe jutott, amikor a minap az egyházi elnökség több tagjától hallottam, hogy a gyülekezetekben bizalmatlanságot észleltek az egyházkormányzással, az Országos Egyházi Irodával, a „központtal” kapcsolatban. „Lent” úgy érzik, hogy „fent” ma sincs minden rendben. Őszintén meglepődtem. Mert bár soha sincs minden rendben, úgy vélem, egyházi közéletünk alakulása, törekvéseink, működésünk – konfliktusok esetében is – inkább a bizalomra ad okot, mint gyanakvásra, bizalmatlanságra.

A bizalmatlanság ellen a nyilvánosság, az átláthatóság az egyik leginkább hatékony eszköz, és a kívülállók részéről is elismert egyházi sajtónk manapság aligha gátja ennek. De egyházunkban az elmúlt időszakban lezajlott nemzedékváltás is bizalomerősítő kell, hogy legyen; megújult az esperesi és egyházmegyei felügyelői kar; a 21. században az országos és az egyházkerületi elnökségek valamennyi tagját teljesen szabadon választották meg a gyülekezetek.

Nem vonható kétségbe egyházunkban a kritika szabadsága sem, még ha ez mindig kényes téma is. Ezért is helyes az az eljárás, hogy ha valaki bizalmatlanságra okot adó jelenséget észlel, jelezze a megfelelő fórumon, vagy hozza nyilvánosságra. De legyen nyitott elfogadni adott esetben azt is, hogy tévedhet!…

Ma semmi nem indokolja, hogy az új nemzedékek is hordják a múlt terheit. Éppen az is volt a mi nemzedékünknek – ha úgy tetszik, az átmenet nemzedékének – a feladata, hogy az egyházban helyreállítsa a bizalom légkörét.

Persze mindez konkrét kérdések, ügyek kapcsán válik izgalmassá, ekkor derül ki, kiállja-e a bizalom a próbát. Ilyen ügy ma – és nemcsak a példa, hanem a megoldáskeresés igényével említem ezt – az egyházi központ ügye.

Egyfelől kétségtelen, hogy az Üllői út 24. szám alatti épületegyüttes nem felel meg azoknak az igényeknek, amelyeket a jelen törvények az egyházi központtal szemben támasztanak. Átalakítása irreálisan terhelné meg az egyház erőforrásait, csaknem ellehetetlenítve az egyéb feladatok – gyülekezeti programok, intézményi teendők és így tovább – támogatását. Még rosszabb, hogy – szakvélemények szerint – ha meg is valósulna a minimálisan szükséges felújítás, adottságai miatt akkor sem tudna az épület megfelelni a ma és a holnap igényeinek. A küszöbön álló fővárosi, részben uniós fejlesztések viszont – az épület értékesítését is magában foglaló projekt révén – olyan lehetőséget nyújtanak, amely az új központ felépítésével együtt vagy amellett megfelelő színvonalon gondoskodik az Üllői úti egyházi intézményekről (templom, könyvtár, levéltár, szeretetotthon, Luther Kiadó). Sorsfordító, korszakos elhatározás lenne ez.

De nem becsülhetők alá, nem söpörhetők le az ellenérvek sem. Még az érzelmiek sem, miként az Üllői úti épületegyüttes tradíciói sem, melyek – túl egyházunk történetén – az újkori magyar történelemnek is megbecsült részei. Fontos az intézmények kialakult rendje, a kapcsolatrendszerek, az itt működő kutatógárdák, a meglévő infrastruktúra.

Természetes, hogy vannak az ügynek – mindkét oldalon – olyan szereplői, akiknek álláspontjában meghatározóan jelentkezik a pozíciójuk. Ez cseppet sem baj, így juthatunk hiteles szakmai érvekhez. Mindenesetre az egyház jövőjét – emberi oldalról nézve – igencsak befolyásoló, meghatározó döntésről van szó. Igen nagy felelősséget hordoznak a döntéshozók, szülessék végül bármilyen határozat. A két szélső álláspont között több variáció létezik, valóban sok józan mérlegelés szükséges az optimális döntéshez. Amit hangsúlyozni szeretnék, az a bizalom – és ezzel is összefüggésben a nyilvánosság.

Csak a teljes, kölcsönös bizalom – értve ezen minden szereplőt – esetén lehet esély a jó döntésre, hiszen szülessék bármilyen döntés, bizonyosan lesznek érdeksérelmek. Ha csak ezek kerülnek a középpontba, ha a „vesztes” az egyházi értékek köntösében frontot nyit, akkor fejlesztés helyett az értelmetlenül sebeket osztó konfliktusok uralkodhatnak el. Ezt a helyzetet is segít megelőzni a nyilvánosság, az ügy minden fázisában nyújtott érdemi, érveken nyugvó tájékoztatás.

Jók a törvényeink, az ügyek súlyának megfelelő helyre teszik a döntési kompetenciákat. Nem áll fenn annak a veszélye, hogy egy-két ember eldönthet ilyen horderejű kérdést. De annak sem, hogy megtorpedózhat. Ebben a kérdésben a legmagasabb szintű egyházi testület, a zsinat mondja ki a végső szót. És akkor hozhatja a legjobb döntést, ha bizalomra épül az előkészítés. Így lehet remény arra, hogy csak nyertesei lesznek az ügynek. Ha mindenki azzal a bizalommal fogalmazza meg az álláspontját, vitatja a másikét, hogy a vitatkozók elhiszik egymásról: kizárólag a közös ügy, a közös érdek, az egyház érdeke határozza meg véleményüket.

Frenkl Róbert