A vasárnap igéje

SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN UTOLSÓ ELŐTTI VASÁRNAP – Mt 25,31–46

Bíróságra járni senki sem szeret még tanúként sem, nemhogy vádlottként, aki felett ítéletet hirdetnek. Ha mégis muszáj, egy jó ügyvéd sokat segíthet, de a törvény az törvény, az elkövetett bűn pedig – bűn, s a mulasztás – mulasztás. A bíró személyén is sok múlik, például ha kicsit is megértő – hiszen ugyebár, reményeink szerint, „ő is ember”… No de felöltve bírói talárját mégis ő maga az igazságszolgáltatás. S ez félelmetes vízió… Arra pedig, hogy a bíróval való szoros kapcsolat döntheti el pozitív irányba ügyünket (olyan ügyet, amelyben vétkesek vagyunk), talán még legmerészebb álmainkban sem gondolnánk.

Az egyházi év végére érve az utolsó ítélet képe kerül elénk. A mai evangéliumban a teljes dicsőségében ítélkező Krisztus elé áll a világ minden népe. Istensége, hatalma mindenki előtt nyilvánvaló, ahogyan az is, hogy ki-ki miként élt, mit tett vagy mulasztott. Egyszerű és érthető a kép: a juhok és kecskék szétválasztása a mai, természettől távolabb került ember számára is követhető pásztori feladat. A mondanivaló viszont keresztény életünk legnehezebb, legkeményebb leckéje. Egy „következmények nélküli” világban – amelynek a történései minden irányból azt sugallják, hogy tetteinknek nincs konzekvenciájuk – élve kell belenéznünk ebbe a tükörbe, az önfelismerés és a javítás szándékával.

A döbbenet kérdése a 44. versben: „Uram, mikor…?”

A ködös novemberi délutánon emberek várnak hosszú, fegyelmezett sorban a szervezett ételosztásra Budapest forgalmas csomópontjában. Sietős léptű járókelők, teli bevásárlószatyorral, futó pillantást szentelnek az ismert nagyvárosi jelenségnek. „A segítségnyújtás olajozottan működik” – bólintanak; ebben talán az ő adóforintjuk is benne van, a segélyszolgálat oszt, a rászoruló kap, ki-ki „teszi a dolgát” – ám a személytelenség érzése kicsit ott lóg a levegőben.

„Mit üzen a rádió?” – közszolgálati rádiónk e címmel jelentkező műsora döbbenetes látlelet a szegénységről, nyomorúságról, kiszolgáltatottságról 2006 Magyarországán. Élelmet, tüzelőt, némi használt ruhát, cipőt, felhalmozódott számlák kiegyenlítését kérik végsőkig kétségbeesett honfitársaink, abban bízva, hogy üzenetük jóindulatú idegenek fülébe jut, és ők segítenek.

Kicsiségek – innen nézve. Kárhozat vagy üdvösség az ige szerint: észrevettem-e a másikat? Ott vár ránk Jézus, ahol vagyunk, akik mellett nap mint nap elmegyünk, akik a szomszédban élnek, akiket nem ismerünk, de akikkel keresztezzük egymás életútját. Az igazi istentisztelet már Ézsaiásnál is az irgalmasság gyakorlása (Ézs 58,7, vö. Mt 12,7)!

A lecke az, hogy Jézus nem hagy válogatni. És hogy a mulasztás is bűn. A „kicsinyek” azok a nemkívánatos személyek is, akiknek nem szívesen szentelünk még figyelmet sem, nemhogy a személyes kapcsolat olyan fokát, mint amilyet a textus 35–36. versei feltételeznek. Szintén súlyos, megfontolni való szavak Péld 19,17-ből: „Aki könyörül a nincstelenen, az Úrnak ad kölcsön, mert ő megtéríti jótéteményét.”

Az ítélet mércéjét nem az általunk nagyra tartott dolgok (kapcsolatrendszer, elért eredmények, sikerek) adják, hanem egyedül a Jézus Krisztussal kapcsolatos állásfoglalás a tettek mezején. Jézus az Isten Fia és az Emberfia. A kettős nagy parancsolat („Szeresd az Urat, a te Istenedet…”, és „Szeresd felebarátodat…”) az isteni bölcsesség szerint az utolsó ítéletkor színe előtt és benne kapcsolódik össze: ha szerettem az Urat, akkor szerettem az embertársaimat úgy, mint magamat. Az adás és az elfogadás helyzetét teremti meg Jézus, az élet lüktetését adja, a szeretet áramlásába kapcsol be, amelynek csodálatos ajándék a részévé válni!

A „hit szeme” meglátja a szükséget szenvedőben az Urat – s a „hit szemét” kérhetjük tőle magától, most, mert kegyelméből megadja! Atyánk áldottai lehetünk mi is, akik nem is tudjuk, mikor tettük azt a jót, amit Urunk számon tart – hiszen a hit nem azt méricskéli, hogy mi mire lesz jó vagy elegendő a végső elszámoláskor…

Üdvösségünk kegyelemből adatik! Az ítélet, amelyet Jézus bíróként mond majd ki, hitünk szerint isten irgalmassága által fog beteljesedni. Ezek az igék is az evangélium részei, és addig, amíg halljuk őket, még van módunk a változtatásra és arra is, hogy küldetésünket betöltve mással is megosszuk ezt.

Élhetünk úgy, hogy e világi bíróság elé nem kell állnunk, s nem hirdetnek ki ítéletet tetteink, mulasztásaink felett. Ám az utolsó ítélet mindannyiunkra vár. Bíránk az a Jézus Krisztus lesz, akivel nem ott, akkor kell először találkoznunk. Ő az, aki értünk testté lett, Emberfiává, és velünk van minden napon: igéjében, a szentségekben, az imádságban hit által megtalálható. S ha a vele való kapcsolatunk élő, ő tettekre indít, erőt, inspirációt ad a szeretet cselekedeteinek gyakorlására, s nekünk, kárhozatra méltó bűnösöknek mégis: kegyelmet ad.

Kőháti Dorottya